2016. június 19., vasárnap

61. rész - VÉGE

61. rész
Natasha
Sajnálatos módon vannak olyan pillanatok az életben, amiket sosem fogsz szeretni, sosem fogod tudni teljes mértékben elfelejteni. Azonban a rosszak mellett ott bujkálnak a szép emlékek, amelyeket egy életen át akarod őrizni, és ezek a legfontosabbak. Emlékezni arra, aki a napjaidat boldoggá teszi. Csupán csak a jelenlététől, a mosolyától, mert te őt szereted. Aki mellett lenni szeretnél, mert ő egészít ki téged, és megnevettet. S talán még te magad sem érted, miért érzed magad a fellegekben mellette.
A rossz pillanatok nem véglegesek.  Csak meg kell találni önmagunkat, hogy mit, kit szeretünk, mit akarunk csinálni. Az életben kell egy cél, és ez fog minket előre vinni.
S nekem mi a célom? Boldoggá tenni magamat, és a barátaimat. Erőssé válni, túllépni minden rossz emlékemen. A padlóról egyszer fel kell állni, nem maradhatunk ott örökre, mert az élet nem fog megállni a te kedvedért.
Tele vagyok néha pozitív gondolatokkal, de ha megfertőzőm a szomorúsággal, akkor hiába vagyok optimista. Az ember hajlamos arra, hogy féljen olyan dologtól, ami már elmúlt – de még is az emlékünkben élesen ott van -, vagy ami még nem érkezett el. A jelenben kellene élni. Persze könnyű mondani, de gyakorlatban már nem olyan egyszerű. Milliószor elesünk, de felállunk. Én merem azt mondani, még ha néha kitörök, hogy erős vagyok.
A rossz dolgok tesznek azzá, ami vagyok. A rossztól leszek meggondoltabb, erősebb. Egyszer megtörtént, de ha tanulok a hibámból, legközelebb még egyszer olyan nem történhet meg, aminek nem szabadna. S egyszer elérkezünk oda, hogy úgy érezzük, bármire képesek vagyunk.

Zárt ajtó mögött.
Visszafojtott nyögések.
Érzéki csókok.
Feltüzelt.

Megkönnyebbülés.


Vége.
UI.: Elérkezett a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy végleg befejezem ezt a történetet. Úgy érzem, hogy nincs értelme folytatni. Egyfelöl az egész történet összeszedetlen, illetve sok idő telt el azóta, amikor elkezdtem (2013). Nem emlékszem mindenre, és nem teljesen van már meg a hangulata. A dátummal is gondban vagyok (már miótaXD). Igaz, simán lehetne még folytatni, de szerintem felesleges. Gondoltam arra, hogy akkor előre ugorhatnék az időben, nyári szünetre, de én nem szeretem az ilyeneket.XX
Meg szeretem azt, ha visszajeleznek nekem, hogy tetszik-e valakinek vagy sem. Ha pedig semmilyen reakciót, semmilyen hozzászólást nem kapok, sajnos elmegy tőle a kedvem, mert nincs mi lelkesítsen. S ezért van most fent ezen kívül hatvan rész, mert tulajdonképpen, ha egy-egy embertől nem kaptam volna valami kis hozzászólást az utóbbi pár részre, már előbb abba hagytam volna.
Írni még szeretnék, és lesz is valami alkotás. Egyszer… Ha hajlandó leszek írniXD Tehát az írást még folytatni fogom, mindenképp.
Meg ennyi idő alatt 158.922 oldalmegtekintés gyűlt össze, és ez olyan wow. A facebook-os oldalon is összegyűlt 856 like, ami őszintén fogalmam sincs, hogy sikerült. oo ♥♥♥

Hát igazából nem is nagyon tudom, mit mondhatnék még. Köszönöm azoknak, akik szerették ezt a blogot. ♥♥

2016. május 27., péntek

60. rész

60. rész
Natasha

A szél erőteljesen fújt, a hajamat sem kímélte. Állandóan kisöpörtem a tincsmeimet a szememből, a számból, de semmit sem használt, mert mint mondtam, bazira nagy szél volt. Így hát - mivel egy hajgumi se volt nálam - összefogtam a kezemmel a hajamat, azt úgy folytattam az utamat hazafelé. Azonban a szél mellett az eső is egyre jobban szakadni kezdett, így felgyorsítottam a tempómat, de nagyon úgy tűnt, hogy kicsit sem haladtam előre. Pedig már nem voltam messze... vagy de? Az előbb mintha nem is itt lettem volna. Várjunk csak, hol voltam? Hol vagyok?
Fojtogató érzés lett úrrá rajtam, igyekeztem nagyobb levegőt szívni, de édes kevés volt ahhoz, hogy ne essek pánikba. Egyre nehezebben kaptam levegőt, még meg is álltam és térdre estem. Nem értettem, mi történik.
Nem sokkal később azonban ez a szörnyű érzés eltűnt, és valahogy sokkal nyugodtabb lettem. S valahogy félálomban jöttem rá, hogy álmodok. Azt is éreztem, hogy valaki magához ölel, és a hátamat simogatja. De csak egy pillanatig éreztem, mert utána folytatódott az álom, csak most sokkal másabb volt. Jól éreztem magam, nem voltam egyedül. Ott volt velem Castiel.

Castiel
Utólag rájönni olyan dolgokra, amik megtörténtek, de teljesen elfelejtetted, és még csak fel sem ismered a másikat, ez olyan "wtf".
Yukit hogy a picsába nem ismertem fel? Baszki, ha Natasha meg tudja, hogy én ezt a csajt egyszer... kétszer... vagy háromszor (?) megdugtam- volt az többször is -, hát az nem lesz valami szép. Így is sok szar dolog történt vele mostanában, kurvára nem kellene ez is. Abban biztos vagyok, hogy Yuki felismert engem, de nem értem, miért nem szólt. De jobb is.
Komolyan... Miért? Miért nem lehet egy nyugalmas hetünk? Ehh...
Amúgy mellesleg akkoriban Yukival nem szerelemből dugtunk... csak azért, mert jól esett. Igazából egy-két kivétellel mindnél részeg volt, én meg kihasználtam.
A börtön (iskola) után átmentem Natashahoz. Mielőtt felmentem a szobájába, ejtettem pár szót Benjaminnal. Nem hajlandó elengedni a táborba Natashat, úgy sem, hogy én meg a barátai ott lennénk. Akkor én sem megyek.
Benyitottam a szobájába, magam mögött becsuktam az ajtót, és közben hallottam Natasha szapora légzéseit. A táskámat a földre ejtettem, miközben oda léptem hozzá.
Aggódtam érte. Aggódtam, hogy megbetegszik. Hogy valami baja esik.
A homlokára tettem a tenyeremet, hogy megnézzem, van-e láza. Meleg volt, de nem az a forró. Nem tűnik vészesnek.
Megemeltem a takarót és befeküdtem mellé. A feje alá csúsztattam az egyik kezemet, s közelebb húztam magamhoz. Átöleltem, és simogatni kezdtem a hátát, hogy megnyugodjon. Megpusziltam a homlokát, és jobban betakartam.

Natasha
Érdekes módon meg sem hallottam a telefonomat, amikor ébresztenie kellett, még akkor, amikor Castien még nem volt itt.
Beszéltem már az apámmal is estefelé. Ajánlotta, hogy látogassak meg egy pszichológust, de nem szeretné erőltetni. Nem is tudom. Ezen még gondolkozom, de nem hiszem, hogy szükség lenne rá. Apa azt is mondta, hogy a tavaszi szünetben elmehetnék a nagyiékhoz, ahol tulajdonképpen nincs semmi. Csak a természet meg én, internet, tévé, számítógép nélkül. Szerintem bele fogok egyezni, kéne egy kis nyugalom. Eltűnhetnék egy kicsit a valóság elől, de… hiányozna Castiel. Nem tudom, hogy itt akarnám-e hagyni, de kb. csak egy hétig lennék ott. Max telefonon tudnánk beszélni, de lehet azon sem, mert a nagyiék elvennék, hogy ne azzal foglalkozzak.
Castiel nem hallotta, amit apával beszéltem, mert ő fent volt a szobámba, illetve négyszemközt akart velem beszélni. Azért természetesen mindkettőjüktől kaptam egy kis szidást. Ehh. De többet nem akarok ilyet csinálni. Legközelebb nem hagyom, hogy az érzelmeim ennyire a földre tiporjanak. Legközelebb erősebb leszek. S igazából tényleg le akarok menni a nagyiékhoz, csak nem tudom, mit szólna Castiel.
Felmentem a szobámba, Castiel éppen Facebookon beszélt valakivel, de amikor beléptem, ő felém fordult a forgószékkel. Rám pillantott, és elmosolyodott.
Közelebb mentem, le akartam ülni az ágyra, de ő elkapta a csuklómat és az ölébe húzott.
- Hova-hova? – ölelt hátulról, és a hangja játékosan szólt. Hátrapillantottam. – Itt kényelmesebb – suttogta a fülembe, azután pedig belecsókolt a nyakamba.
Felsóhajtottam, és éreztem, hogy pír szökik az arcomra.
- Az ágy puhább – játékosan válaszoltam vissza. Azonban valóban jobb volt az ölében ülni.
- Az ágyat választanád helyettem? – pillantott a szemembe tettetett morcossággal.
- Igen – húztam az agyát. Csak azért sem adtam meg magamat. A drágámnak amúgy is nagy az egója. Imádom.
- De az ággyal ilyeneket nem csinálhatsz… - az ajkát az enyémhez préselte, gyengén beszívta az alsó ajkamat, amik szétnyíltak, így a nyelve utat talált a számba. Amikor a nyelve érintette az enyémet, felnyögtem. Azonban próbáltam eltolni magamtól, mert azért nem akartam, hogy elkapjon tőlem valamit, még nem gyógyultam meg. Ő viszont nem hagyta.
- Ne taszíts el – suttogta két csók között.
- De… - nyöszörögtem.
Nem hagyta, hogy szóhoz jussak.
Az egyik keze végig siklott a csípömtől a combomig, és az ölében jobban maga felé fordított. Amikor sikerült levegőhöz jutnom, sötét szemeibe pillantottam. Annyira akartam ellenkezni, de a szavak nem jöttek ki a torkomból. Ajkamba haraptam.
- Még mindig az ágyat választanád? – kérdezte, miközben a homlokát az enyémnek fektette.
- Nem – feleltem halkan.
- Helyes – vigyorodott el, és újra megcsókolt. Szenvedélyes csókcsatát vívtunk, közben egyre jobban húzta fel a pólómat a szabad kezével. A nyaka köré fontam a karomat, és a tenyerét megéreztem a melleimen a melltartóm alatt.
- Nati – nyitódott ki váratlanul az ajtó, mire mind a ketten abba hagytuk, amit csináltunk, és kihúztam Castiel kezét a mellemről, lehúztam a pólómat. Felültem Castiel ölében, fel akartam állni, de nem engedett. Kisajátítva ölelt a hasamnál. Égett az arcom. - …
Az ajtóban Darell állt, és amikor tudatosult benne, amit látott, elkomorult.
– Hallottam, ami történt… Jól vagy? – hangja szomorú volt.
Bólintottam. Zavaromban nem tudtam hirtelen szavakban válaszolni.
- Látod? Jól van, most mehetsz, zavarsz minket – szólalt meg Castiel durva hangnemben.
- Castiel… - bűntudatot éreztem, nem akartam, hogy így beszéljen Darellel, mert sajnáltam.
- Nem te rád vagyok kíváncsi – Darell hangjából elveszett az aggodalom, és inkább ő is sokkal mérgesebben felelt.
- Rám ne is legyél, de Natashara se – szorosabban ölelt. Kényelmetlenül éreztem magam.
- Ezt nem te mondod meg – mondta, majd egy pillanatra rám nézett, aztán visszafordította a tekintetét Castielre. - …
Láttam Darellen, hogy mondana valamit, de inkább nem tette, és szó nélkül elment, az ajtót becsukta.
- Ch… - Castielre néztem. A szemei szinte meg tudták volna ölni Darellt, ha képes lett volna rá. Amikor rám pillantott, hamar megnyugodott. Viszont én ideges voltam.
- Muszáj ilyen lenned Darellel? – kérdeztem felháborodva, mire ő megdöbbent.
- Igen, muszáj. Nem hagyom, hogy bárki is elvegyen tőlem, főleg nem az a nyomorék – dühösen válaszolt, én pedig felkaptam a vizet a „nyomorék” szón.
- Ne beszélj így róla – szálltam le róla. – Nem nyomorék. Ne mondj ilyet róla!
- Miért ne? – állt fel. – Miért véded hirtelen?
- Nem védem…
- De véded – ragadta meg az egyik karom. – Miért?
- A gyerekkori barátom – feleltem.
- Ez nem elég ok, hogy védd velem szemben.
- Miért nem? – rántottam ki a karomat a kezéből.
- Nem emlékszel, amikor hasba vágott téged?!
- De emlékszem – pillantottam le a lábamra, bekönnyezett a szemem. – De véletlen volt…
- Hogyne…
Értem én az érzéseit, de nem hiszem, hogy ő megérti, milyen bűntudatom van Darell iránt.
Igen, az lenne a legjobb, ha leszarnám Darellt, nem törődnék az érzéseivel, de erre képtelen vagyok. A legjobb barátom volt. Még mindig szeretem őt, mikor gyerekek voltunk, de sosem szerelemből szerettem. Talán akkor azt hittem, hogy az szerelem, de az sokkal másabb. Még gyerek voltam, és nem tudtam, mit is jelent szerelmesnek lenni.
Egy kedves emlék nekem Darell. Nem akarom, hogy bármi is tönkre tegye.
Óvatosan felpillantottam Castielre, aki idegesen a falamat bámulta.
- Sajnálom, hogy felbosszantottalak, de még is csak a gyerekkori barátom… - kezdtem, de Castiel a szavamba vágott.
- Gyerekkori barát – horkant fel. Rám fordította a tekintetét. – Én a pasid vagyok, nem? Ne védelmezd előttem őt. Azt se akarom, hogy szóba álljon veled. Olyan nagy kérés, hogy leszard a picsába? – emelte meg a hangját.
- Olyan nagy kérés, hogy megérts engem? – vágtam vissza.
A szívem gyorsan vert a mellkasomban. Fájt a mellkasom.
- Én megértelek, baszki…
- Megértesz? – idegesen az ajkamba haraptam. Aztán az ágyról felkaptam az egyik párnámat, és hozzá vágtam, de ő elkapta. – Mit értesz te meg? Nem értesz meg ez iránt. Nem tudod, mennyire fáj a szívem, hogy Darell végig rám várt, de nem lehet közöttünk semmi.
- Nem-e lehet? – földre vágta a párnámat. – Miattam nem lehet? Rám fogod?
- Mi? Dehogy is.
- Miért mondasz ilyet? Jobban örülnél, ha vele lennél? Bűntudatod van, hogy engem választottál helyette? – emelte meg jobban a hangját a végén.
- Nem – vágtam rá azonnal én is hangosan.
Erről szó sincs. Nem érti. Nem akarok Darellel lenni. Őt nem akarom.
- De még is ezt érzed.
Rohadtul nem igaz. NEM. IGAZ. Mi a baja most? Megverem!
Fogtam még egy párnát és az arcába csaptam.
- Te barom – fogtam még egyet és azt is hozzá vágtam. – Ennyire el akarod hitetni magaddal, hogy Darellt szeretem? Vagy mi a bajod?
- Az a bajom, hogy neked megjött – gúnyolódott, mire úgy felment a vérnyomásom, komolyan már azon agyaltam, hogyan fogom szétverni.
- Megtennéd azt a szívességet, hogy normálisan lehessen veled kommunikálni? – kiabáltam. – Tudod, mint a normális emberek.
- Nekem is megtehetnéd azt a szívességet – lépett közelebb hozzám. – Hogy nem beszélsz Darellel.
- Most miért kell féltékenykedned?
- Ki féltékenykedik?
- Hát nem is tudom… - nem tudtam, hogy most sírjak vagy nevessek. Idegesen az ajkamba haraptam, és ökölbe szorítottam a kezem. Aztán a következő pillanatban úgy pofán vágtam, hogy az akkorát csattant. – Térj már észhez, baszd meg – szinte már sírtam. – Elfelejtetted, hogy téged szeretlek, és nem őt?
A pólójánál fogva magamhoz rántottam, és szájon csókoltam, közben a könnycseppek folytak le az arcomon. Castiel pedig a döbbenettől elfelejtett visszacsókolni. Amikor elengedtem, letöröltem a könnyeimet, és a szemébe néztem.

- Most megyek, és bocsánatot kérek Darelltől – jelentettem ki dühösen, majd megpördültem, és kiléptem az ajtón.


- Natasha! – hirtelen elkapta a csuklóm, és felé fordított.
Olyan csúnyán néztem rá, ahogy csak tudtam, erre ő meg felnevetett.
- Most mi van? – biggyesztettem le az ajkam dühösen.
- Sajnálom… - mosolygott.
- Ne mosolyogj. Haragszom – félbeszakított azzal, hogy hirtelen a fejemhez nyúlt és összekócolta a hajam.
- Castiel – védtem volna magamat, ha magához nem ölel. - …
Most ehhez mit szóljak?
Felsóhajtottam.
Most bocsássak meg? De akkor is haragszom.
- Sajnálom, hogy megütöttelek…

Nem sokkal később már az ágyban voltam, ő pedig fölém magasodott, és követelőzően csókolt meg.
- Sajnálom – suttogta. – Egy barom vagyok.
- Igen, az vagy – mosolyodtam el halványan, aztán Castiel újra megcsókolt. S így ment ez sokáig.
A csók egyre szenvedélyesebb lett, szinte felfaltuk egymást. Castiel keze elkalandozott a testrészeimen. Az egyik kezével végigsiklott a hasamtól a combomig, aztán amikor felfelé jött a keze, elhúzódott tőlem annyira, hogy levegye a pólómat. Csókokkal halmozott el, egészen az ajkamtól a köldökömig. CENZURA 

2016. január 28., csütörtök

Hali emberek!

A jelenlegi utolsó három részen gondolkodtam, hogy valami nem jó... Nem tartottam jónak Natasha kiborulását. (Újra akartam írni.) De így, hogy eltelt nem tudom mennyi idő már, inkább így hagytam, és már kicsit másképp gondolom. Végül is, miket kellett átélnie szegénynek... Na, mindegy.
Folytatás nem tudom mikor lesz. Majd meglátom.
UI: Ha valami kérdésetek van, nyugodtan tegyétek fel! 

2016. január 9., szombat

59. rész


Castiel
- Új osztálytársunk lesz – rontott be a terembe Amber, mire mindenki egyszerre némult el, és fordult felé.
- Ki? – kérdezte laza hangnemben Dake, miközben az asztalon pihentette a két lábát, kissé hátradöntött székkel.
- Egy fiú – felelte, és csillogott a szemei.
- Ne nézz másra rajtam kívül – mélyült el a hangja, szemei pedig elsötétültek.
- Ehhez nincs jogod, nem járunk már – Amber hangja élesebbé vált, és féloldalasan gonoszan elmosolyodott, mint aki valami gonosz tervet eszelt ki. Dakota szemei szinte már szikrákat szórt. Én pedig ennél a pillanatnál fogtam magamat és kihúztam a teremből. Nincs kedvem hallgatni a vinnyogásukat.
A folyosóra kiléptem, és indultam volna meg a büfébe, hogy vegyek valami ehetni valót, amikor Lysander állított meg. Felé fordultam és érzelemmentes tekintettel néztem fel rá, de (!) csak két centiméterrel magasabb nálam.
- Akarsz valamit mondani? – tettem fel a kérdést. Most haragudtam rá. Összefontam a karjaimat a mellkasomon, és vártam, hogy belekezdjen a mondandójába.
Ő felsóhajtott.
- Sajnálom a tegnapit, csak Sophie… - közbevágtam.
- Sophie az én húgom – mutattam magamra a hüvelykujjammal. – Szóval legközelebb bármit is mond, nem rejted el előlem.
- Castiel. Ha tényleg húgodként tekintesz rá, akkor többet ne bántsd meg – mondta olyan komoly tekintettel és hanggal, mintha… nem is tudom. Mint amikor egy anya medve bevédi a kölykét?
- Kedveled a húgomat? – kérdeztem és zsebre dugtam a kezem. Bár beszóltam volna neki az előbbiért, de inkább nincs arra szükség. Ő viszont láthatólag meglepődött a kérdéstől.
- Persze, hogy kedvelem. Miért ne kedvelném? – értetlen fejet vágott.
- Úgy értem… Többet érzel iránta, mint sima barátság? – erre rácsapott a homlokára.
- Castiel, te hülye vagy? Csak tizenöt éves…
- Te meg tizennyolc. És?
- Nem érted?
- Nem. Nemsokára tizenhat lesz. Mi a probléma? – vontam fel az egyik szemöldökömet meglepve. Ezt egy szóval sem tagadta azonnal… Ez azt jelenti…?
Megforgatta a szemeit.
- Nem vagyok belé szerelmes – mondta végül.
- Hogy hiszek-e neked, vagy sem, az maradjon az én titkom. De legközelebb, ha beszelni akarok vele, vagy haza akarom vinni, te nem szólsz bele. Én tartozom érte felelősséggel.
- Jó, rendben. Akkor légy olyan kedves, és írasd be egy iskolába. Tizenöt éves, es még tanköteles. Még ezt sem tudtad?
- Anyáék dolga, oké?
- Nem, nem oké. A te dolgod is. Ahogy mondtad, felelősséggel tartozol érte.
- Csak hogy tudd, be akartam íratni.
- Be, mi? Eszedbe se jutott.
- Így gondolod? Akkor áruld el, hogy még is mi a fenét csináltok ti egyedül a lakásodban?
- Filmeztünk, kajáltunk, tanultunk, semmi több! – felelte idegesen.
- Semmi több? És amikor tegnap felcsengettem hozzátok, akkor mit csináltatok? Filmeztetek? – emeltem feljebb a hangomat.
- Ha annyira tudni akarod nem – ő is hangosabban beszélt.
- Hát akkor meg?
- Kérdezd meg a húgodat, ő majd biztosan elmeséli.
- Titkolsz valamit, mi? Azért nem mondod meg!
- Nem titkolok semmit!
A hangulat egyre feszültebb lett kettőnk között.
Megfordult es elindult befelé a terembe.
- Hé. Most meg hova mész?!
Erre dühösen felém pördült.
- Mit vakoskodsz? Nem látod? – aztán itt hagyott. Dik!

Eléggé felidegesítettem... meg zavarban is volt. Mit csináltak ezek? Ééés becsengettek, én pedig visszahúztam a terembe és leültem a helyemre, de most az ablak mellé. A büfébe nem tudtam lemenni, sebaj, kibírom. Lysander hátát néztem, aki ugyanúgy az ablak mellett ült. Rosalia sem volt bent, mint Natasha.
Az Ofő bejött a terembe vidáman, letette az asztalára a laptopját meg valami papírokat, miközben köszönt nekünk. Az osztály viszont már nem volt annyira lelkes, ugyanis ma nem csak matekból írunk, hanem angolból is. Meg asszem irodalomból is lesz valami felelés, de nem vagyok benne biztos.
A tanár után nem is egy ember jött be, hanem három. Amin mellesleg egy jó páran meglepődtek, mert egy emberre számítottunk. Kettő közülük Yuki és Noah, a harmadik meg egy kicsit magasabb fekete félhosszú hajú fiú. Szemei hollófeketén virított.
- YUKI! - kiáltott meglepettében Alexy, aki azon nyomban fel is pattant a helyéről, a szemem sarkából meg azt is láttam, hogy Armin felnéz a psp-jéből és leteszi. Ekkor kíváncsian ránéztem és megpillantottam a megdöbbent arcát. - Jesszusom, de rég láttalak – lépett oda hozzá Alexy, Yuki pedig mosolyodott. Alexy szinte már bőgött. A lányt magához ölelte, és közben a másik két fiú is elmosolyodott… azaz csak Noah. A másiknak csak megrándult a szája, mintha ölne a szemeivel.
- Armin, gyere már ide, és te is öleld meg – szólt oda a tesójának. - Úúúgy hiányoztáál! – szipogta.
- Te is nekeem – visszaölelte, és az osztály még mindig döbbenten bámult rájuk.
- Wat? – szólalt meg Dake. – Azt mondta Amber, hogy egy új fiú lesz.
- Mert azt hallottam, hülye – kiabált rá a csaj, miközben a mellette ülő Dakota felé fordult.
- Mert azt hallottam, hülyeee – utánozta a hangját Dake.
- Naa – szólalt meg a tanárnő. – Szépen.
- Én olyan szépen beszélek, ahogy neveltek.
- Nem nevelt téged senki – erre Amber szavába vágott a testvére, Nathaniel.
- Szünetben rendezzétek le, létszíves.
 Amber dühösen összefont karral fordult előre. Gondolom még motyogott valamit magában.
- Tehát bemutatom Yuki Hanarit – szólalt meg a tanárnő. A lány intett, aki mellesleg olyan pozitivizmust árasztott, meg olyan aranyosan mosolygott, hogy komolyan meg én is aranyosnak tartottam. - Noah Hanari - biccentett Noah, akin enyhe mosoly volt az arcán. - És Genji Hanari. Fogadjatok őket szeretettel és segítsétek őket mindenben.
Genji meg ijesztően nézett végig az osztályon, bár én nem félek tőle, de valahogy olyan fura volt.
- Ti testvérek vagytok? - hallottam a döbbent hangot Dake-től.
- Igen, azok - felelte Yuki vidáman.
- Hány évesek vagytok? - kérdezte Peggy.
- Én tizenhét, Noah tizenkilenc, Genji meg húsz éves – ismét Yuki válaszolt.
- A két fiúnak mar rég érettségizniük kellett volna – lepődött meg Peggy.
- Az, hogy itt vagyunk, nem jelenti azt, hogy buták lennénk - szólalt meg Genji mély hangon. Kezei a fekete nadrág zsebeiben voltak.
- Akkor miért? - kérdezte Charlotte.
- Ummm... Igazából miattam. Létszi, ezért ne nézzétek le őket - jött zavarba Yuki.
Amúgy látszott Arminon, hogy dühös, és mérgében fel sem nézve a konzoljából játszott.
- Yuki, mellém ülj – húzta a padjához Alexy Yukit, aki szívesen követte.
Genji Armin mellé ült, Noah pedig Alexy mögé, Kim mellé.


Újra Lysanderre néztem. Megböktem a hátát, mire felém fordult, és semleges arccal nézett rám.
- Igazán elmondhatnád, mit csináltatok – mondtam.
- Igazán viselkedhetnél Sophieval rendesebben – aztán visszafordult, én meg a szememet forgattam. Jó, nem érdekel. Pedig tök normális vagyok a húgommal. Ő nem viselkedik velem rendesen.
Előkaptam a zsebemből a telómat, feloldottam a képernyőzárat és felléptem facebookra. Semmi érdekes nem volt rajta, csak pár hülye értesítő, barát jelölés meg néhány üzenet, de közülük egyik sem Natasha.
Az osztályfőnök még megemlítette az osztálykirándulást, és kérdezte, hogy ki jön meg ilyenek. Tulajdonképpen már holnap tudni kell. Nem tudom, hogy menjek e… Mennék, de Sophie… Ha tovább idegesítenek (Lysander és Sophie), akkor tuti biztos, hogy megyek.
Natasha
- Ne csinálj ilyet még egyszer – szidott a tesóm. – És szobafogságot kapsz. Iskola után rögtön jössz haza, a táborba meg nem mész – mondta dühösen előttem álldogálva, én meg az ágyamon ültem megszeppenve.
- De…
- Nincs de! – vágott a szavamba.
Az ajkamat harapdáltam, és rettentően szégyelltem magamat. Jesszusom, hogy tudtam így kiborulni. Az ölemben lévő kezeimet figyeltem, szemeim könnyesek voltak.
- Megígérem, hogy nem csinálok több ilyet, de táborba hagy menjek – pillantottam fel rá bizonytalanul. – Castiel is ott lesz… meg Rosalia és Alexy is. Vigyáznának rám.
- Nem. Nem tudom…
Közben szipogtam, mert megfáztam.
- Még meggondolom – sóhajtott fel. – Zuhanyozz le meg moss hajat is. Én meg elmegyek a boltba, nincs itthon semmi kaja.
- Oké. És apa?
- Estefelé jön haza.

Ő elment, én meg fogtam a telefonomat meg néhány zsepit, plusz ugye a ruhák. Zöld cicanacit (amit csak itthon hordok) és rövid ujjas fekete V kivágású sima fekete pólót meg csipkés fekete fehérneműt. A fürdőszobában letettem a mosógépre a ruhákat, magam mögött becsuktam az ajtót, azután pedig a tükör felé fordultam. Tök sápadttan néztem ki, meg a hajam is tiszta zsír volt és kényelmetlenül éreztem magam.
Nagyon szerettem volna írni Castielnek, így előbb ezt tettem meg, és azután mostam csak meg a hajam meg zuhanyoztam.
Natasha Grey
Szia… Izé..... Sajnálom, hogy megijesztettelek, nem szándékosan tettem.
08:47
Messengerből küldve
A kádban, a meleg vízben elfekve a fehér plafont néztem és gondolkoztam, hogy mit írhatnék, de semmi sem jutott eszembe. Kínosan éreztem magamat. Nem tudtam, hogyan magyarázhatnám meg… hogyan kezdhetnék bele. De ami meglepett, hogy szinte azonnal kaptam választ tőle.
Castien Maddox
Hát nem mondanam azt h semmi … De m1, a lenyeg h ittvagy, jol vagy…. Ugye, jol vagy?
Éppen most…
Messengerből küldve

Natasha Grey
Azt hiszem igen…
Éppen most…
Messengerből küldve

Castien Maddox
azt hiszed? Akkor nem vagy jol... suli után atmegyek hozzad.
Éppen most…
Messengerből küldve
Az ajkamat biggyesztettem és a szemeim is könnybe lábadtak. Szaggatottan felsóhajtottam.
Natasha Grey
oké <3
Éppen most…
Messengerből küldve

Castien Maddox
mikor leszel jól?
Éppen most…
Messengerből küldve

Natasha Grey
amikor végre itt leszel
Éppen most…
Messengerből küldve

Castien Maddox
küldök neked egy csomagot. mire odaérek az legyen rajtad
Éppen most…
Messengerből küldve

Natasha Grey
Ha jó kisfiú leszel, akkor talán... de csak talán
Éppen most…
Messengerből küldve

Castien Maddox
a kis fiút a cipzárom tartja fogva
Éppen most…
Messengerből küldve

Natasha Grey
"kis" mi? XDD
Éppen most…
Messengerből küldve

Castien Maddox
na jo most neked adok igazat... xd
Éppen most…
Messengerből küldve

Natasha Grey
és akkor most kezdjem el dicsérni? -w-
Éppen most…
Messengerből küldve

Castien Maddox
ha azt akarod h megtámadjon, bár ígyis úgyis meg fog... xd
Éppen most…
Messengerből küldve

Natasha Grey
hagyjal mar x’dd
Éppen most…
Messengerből küldve

Castien Maddox
biztos??
Éppen most…
Messengerből küldve

Natasha Grey
Nem. .... -w- mi van a suliban?
Éppen most…
Messengerből küldve
Elkezdte mesélni, hogy három új tanulót kaptunk, meg hogy az a csaj, Yuki, aki tegnap segített nekem. Meg kéne köszönnöm neki majd, ugye? De kínos… :<
Natasha Grey
na akkor majd kérdezoskodok Alexytol h honnan ismeri oket oo
Éppen most…
Messengerből küldve

Egy óra múlva már megreggeliztem, meg tulajdonképpen minden dolgommal megvoltam, így az ágyban feküdtem, mert nem éreztem jól magam és hányingerem volt. Arról meg ne is beszéljek, mennyi zsepit használtam el, de nem dobáltam szét őket a szobámban, hanem belehajítottam a kis szemetesembe. Az ágyamban felültem, megigazítottam a párnámat, és az éjjeli szekrényre tett poharat a kezembe fogtam, és ittam egy kis narancslét. Azután visszatettem, és a telefonomon beállítottam az ébresztőt, hogy még az előtt keltsen fel, mielőtt Castiel megérkezhetne. Azért még utoljára felpillantottam fbre. Írtam Rosalianak meg Alexynek is, de nem írtak még vissza. Lefeküdtem, nyakig betakaróztam és az éjjeli szekrényemre tettem a telót.
A szobámban sötét volt, mivel be volt sötétítve. Csend is volt. Néha csak autók zaját hallottam, de annyira nem zavart.
Benjaminnak már szóltam, hogy lefekszem szunyókálni. Azt mondta, hogy mivel ma szabadnapos, és nincs dolga, ezért csinálni fog valami finomat. De biztos vagyok benne, hogy valójában miattam.
A szemeimet lehunytam, és álomba merültem.
Össze kell szednem magam. Senkinek sem jó az, ha kimutatom, hogy szenvedek. Meg alapból, nem jó a szenvedés. Hisz csupa jó dolog létezik a világban, ami megmosolyogtatja, vagy megnevetteti az embert. Rengetek szórakozási lehetőség van, csak kutatni kell, mi jó nekünk. Nekem mi a jó? Végülis, szeretek Castiellel meg a többiekkel lenni. Azt szeretem a legjobban, amikor együtt van a csapat, és szórakozunk, viccelődünk, játszunk. Kéne újra olyan napokat szervezni.
Alexy
Tudod milyen jó érzés, amikor a legjobb barátod visszaköltözik a városba, ahol felnőttünk? Ha akarnám, sem tudnám levakarni magamról a vigyoromat. Tökre happy vagyok.
A buszmegálló felé tartottunk Arminnal, Yukival meg a két bátyjával. Bár Armin Genjivel lemaradt tőlünk, és ahogy láttam, jól elvoltak együtt, mint régen. Armin magyarázott Genjinek valamiről. De tuti arról, amit épp nyomott a psp-jén. Szóval mi hárman elől mentünk, és Yuki volt középen, Noah meg a másik felén.
- És hogy-hogy lila lett a hajad? – kérdeztem újra a hajára nézve. Egy csomó kérdésem van, amit a suliban nem tudtam megkérdezni.
- Csak kipróbáltam – felelte felpillantva rám.
- De jól áll – mondtam, mire szélesebb mosoly jelent meg az arcán.
- Köszi – szemei csillogtak.
- Nekem a barna jobban tetszett – szólalt meg Noah. – Ezzel a lilával olyan más vagy. Hát még Castiel sem ismert fel.
- Jaj, hagyd már. Én sem ismertem fel őt hirtelen – legyintett Yu.
Hát én erre tudnék mit mondani… De a tesói tuti nem tudják… és addig jobb is. Ehh… De… Komolyan… HOGY LEHET AZT AZ EMBERT ELFELEJTENI, AKIVEL DUGTÁL?!

2015. december 29., kedd

58. rész

Emmett
A lány lélegzett, fel-le emelkedett a mellkasa, de kissé gyorsabban, hisz kitudja, már mióta volt kint a hideg levegőben, a nedves földön. Igencsak jócskán lehűlt az idő, és a pocsolyák csak megnehezítették a normális közlekedést, főleg ha ez a drága pocsolya nem a betonon van. A saras utak csúszósak voltak, s mivel a lány sem érezte túl jól magát, megcsúszott és seggre esett. De ahhoz is gyenge volt, hogy feltápászkodjon, ezért csak hátradőlt, és az eget nézte.
A nap már eltűnt a horizonton túl, és sárgás-rózsaszínes fényben pompázhatott volna az égbolt, de e helyett csak a szürkeség volt látható. Az eső immár csak csepegett.
S én voltam az a szerencsés, aki rátalált.

A lány elvesztette az eszméletét, én pedig meglestem a testét (de sajnos rajta voltak a ruhái). Mért ne? Férfi vagyok. Beleszippantottam a gyönyörű rózsámba, és féloldalas mosolyra húzódott a szám, kicsit oldalra is billentettem a fejem. Ajkamba kaptam a rózsa szálát, vigyázva arra, hogy a tüskéi ne sértsék fel a bőrömet. A kis feketeséget felkaptam a vállamra, seggel előre, azután pedig elindultam haza. Nem volt az olyan messze.
A teste hideg volt, ezért betettem a kádba. Oldalra, felém dőlt a feje, fekete tincsei pedig az arcára tapadtak. Levettem róla a cipőjét és a zokniját, majd a többi ruhájától is megszabadítottam. Na jó, a fehérneműjét rajta hagytam, de nagy erő kellett ahhoz, hogy visszafogjam magam. Hát, na. Perverz vagyok. Mhmhmh. De még mennyire. Hehehe.
Megengedtem a meleg vizet, majd felmelegítettem a testét. Amikor végeztem, megtöröltem és eszembe jutott, hogy fel kéne öltöztetni, de akkor a többi ruhadarabot is le kéne vennem.
Ó! Mit tegyek? Ha leveszem neki, olyan látványnak lehetek szemtanúja, amit élőben ezerszer jobb látni. De ha felébred, olyan tockost kaphatok, hogy annak megmarad a nyoma. De ha nem teszem meg, még megbánhatom. Kockáztatni kell. S ezt fogom tenni. Mhmhmhmh!
Démonias vigyorra húzódott az ajkam, és halkan kuncogtam.
- Hercegnőh – suttogtam elnyújtva, és már nyúltam felé.
- EMMETT HANARI. Mit csinálsz?! – kiabált le egy éles női hang, én pedig azonnal felé pördültem, és az arcomra fagyott a vigyorom.
- Yu-Y-Yuki – dadogtam, és hátráltam volna, de a kád elállta az utamat. – Az úgy volt, hogy…
Az egy fejjel kisebb húgommal szemben álltam, ő dühös szemekkel nézett a szemembe. Kiégette a lelkemet! Ha ő dühös, akkor kinyír.
Nyeltem egy nagyot.
- Csak a jó szándék vezérelt – bólogattam meggyőzően, és felnevettem, hogy enyhítsem a haragját. De erre a hasamba vágta az öklét, én belőlem pedig kiszakadt egy nyögés. – Olyan kegyetlen vagy – úgy csináltam, mint aki letörli a könnycseppjét az egyik szeméről.
- Ő ki? – tolt arrébb, hogy megpillantsa a fekete hajú lányt.
Emmett Hanari
Kigombolt vörös inget és fekete gatyát visel, fekete cipővel. Napbarnított bőre van Hawaii utazása miatt, nyakában pedig ott lóg egy medál fekete lánccal. Aranysárga szemei vannak, barna félhosszú gondosan kifésült hajjal, ám néhány rakoncátlan tincse kócos látványt varázsol neki. Kétoldali tincse pedig hosszabb, mint a másik: jobb oldali tincse pár centivel hosszabb, a baloldali pedig az álláig ér, szembe hulló tinccsel, ami az orráig ér. Az egyik fülében pedig ott virít egy piercing.
Kor: 24
Születésnap: Július 7.
Magasság: 188 cm
Yuki Hanari
Hátközepéig érő egyenes lila haja van, oldalra csatolt tinccsel, szemei pedig égkék színűen virít. Hosszú szempillái és telt rózsaszín ajkakkal lett megáldva. Fekete cicanacit visel, fekete tűsarkúval, és szürke pólót Love felirattal. S kék színű cipzáras pulcsi van a póló felett, amit tulajdonképpen a másik bátyjától csórt el, ezért egy kicsit nagy rá.
Kor: 17
Születésnap: December 4.
Magasság: 165 cm
- Nem tudom – feleltem. Felpillantott rám gyilkos szemekkel. – Nem én bántottam – mondtam azonnal, mielőtt ilyeneken kezdett volna gondolkozni. Sajnos, kinézi belőlem. Pedig olyan jó bátyóka vagyok.
- Akkor?
- Itt nem messze találtam rá, a pocsolyában feküdt eszméletlenül.
Erre lekevert nekem egyet a tarkómra, mire amolyan „ezt most miért érdemeltem ki” tekintettel pillantottam rá.
- Ezt most miért kaptam? – csúnyán néztem rá, tettetett sértődött fejjel.
- Miért ne? – vigyorodott el.
- Ne bántsd a szeretett bátyád.
- Noah-t és Genjit jobban szeretem – nyújtotta ki rá a nyelvem.
- Ez most fájt – szipogtam, és drámaian a mellkasomra helyeztem az egyik tenyeremet megpaskolva egy kicsit.
Újra a lányra fordította a fejét.
- Megnézted már, hogy van e nála valami, például a telefonja?
- Nem – feleltem, erre újra lekevert nekem egyet. Na, de na. Most miért? Olyan gonosz kis hugica. :<
Castiel
Nem tudom, hol lehetett. Tiszta ideg voltam. Ám amikor a telefonom kijelzőjén megpillantottam Natasha nevét, hogy engem hív, kicsit megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Azonnal fogadtam a hívását.
- Hol vagy? – kezdtem köszönés helyett. Hangomon észre lehetett venni, hogy nem vagyok jó kedvemben.
- Izé… - szólalt meg egy ismeretlen lány hang, nekem meg rögtön az játszott le a fejemben, hogy elvesztette a telefonját, és valaki megtalálta. – Yuki Hanari vagyok, és a bátyám eszméletlenül talált rá erre a lányra. Most itt van nálunk – hangja félénk volt. Már szólaltam volna meg, amikor kiabálni kezdett. – Fogd be, pisis! – üvöltött rá valakire.
- Mi az, hogy pisis? Én vagyok az idősebb – hallottam egy másik mélyebb hangot.
- El tudsz jönni a lányért? – kérdezte tőlem Yuki.
- Igen. Mond a címet.

Szerencsére nem volt messze, így pár perc alatt meg is érkeztem oda. Közben felhívtam Benjamint, hogy megnyugtassam a kis lelkét, hogy megvan, most megyek érte. Mondtam neki, hogy jó lenne, ha értünk jönne kocsival, azt mondta, szól az apjának, én meg erre megadtam a címet.
Amikor becsengettem, egy pár centivel alacsonyabb fiú nyitott ajtót nekem. Barna göndör haja volt ibolya szemekkel. Unott tekintettel nézett végig rajtam.
- Gondolom a húgom veled beszélt telefonon – sóhajtott fel. – Gyere be.
Bevezetett egy szobába, ahol Natasha vállig betakarva feküdt, és sápadt volt. Hideg volt, mert az erkély ajtaja nyitva volt, ahol egy másik fiú cigizett, közben onnan figyelt befelé. Oda léptem Natasha mellé, és mielőtt még bármit is csinálhattam volna, egy lila hajú lány lépett be. A szemével először engem talált meg, de aztán az a mosoly, ami eddig rajta volt, most dühösre váltott.
- Emmett! – lépett egyre közelebb hozzá. – Megmondtam, hogy ne nyisd ki az erkély ajtaját, te idióta – erre bevágta az ajtót, és rá zárta.
- Hé. Ne csináld már – próbálta volna kinyitni az ajtót, de nem tudta. Én meg Natashat a karjaimba húztam, és akkor vettem észre, hogy másik ruhában van. Ha fiú tette, megölöm. Nem tetszik az a gondolat, hogy valamelyik látta meztelenül. Feldühít. – Noah, segíts már – szólt a göndörnek, mire gonoszan elvigyorodott. – Dik, jól van. Akkor, ha megbetegszem, a rabszolgáim lesztek – összefonta a karjait a mellkasán, miközben a cigi a szájában volt.
- Csak szeretnéd – nyújtotta ki rá a nyelvét Yuki, azután pedig felém pördült. – Ne haragudj, a bátyám egy hülye. Nehéz a felfogása – mosolygott.
- Ezt hallottam – kiabálta Emmett.
- Mi történt vele? – kérdeztem megkönnyebbülve. Egy kő esett le a szívemről.
- Az ott, az az idióta – mutatott Emmettre. Emmett csak megforgatta a szemeit, és dohányzott tovább. A füstöt fújta ki. – Ő talált rá – folytatta volna, amikor a bátyja beleszólt.
- A csaj úgy nézett ki, mint egy hulla – mondta, Noah pedig kiment a szobából. Nem tetszett, legszívesebben lekevertem volna egyet neki a stílusa miatt (nem Noahnak, hanem Emmettnek).
Yuki elhúzta a függönyt, így az a barom már nem látszott.
- Ki öltöztette át? – kérdeztem.
- Én voltam – felelte Yuki. – A ruhái teljesen átáztak, így muszáj volt róla levenni – mondta kedvesen.
Még csak most néztem meg, milyen szobában voltam. A falak világoszöld színűek, tele poszterekkel, rajzokkal és fényképekkel. A franciaágy a fal mellett volt, de két oldalt egy-egy éjjeli szekrény helyezkedett el. Az ággyal szemben pedig egy gardrób volt, ajtaja fehér. Az ágy és a gardrób között pedig egy üvegasztal volt, amellett egy fotel. A gardrób mellett egy tévé is fel volt szerelve a falra, az alatt pedig egy nagy plüsspanda bámult ránk. Az üvegasztalon egy laptop hevert, középen meg egy átlátszó cserép, amiben rózsa csokor volt. Az asztal alatt pedig egy kerek bolyhos szőnyeg, a két éjjeli szekrényen pedig egy-egy lámpa volt. A szobához meg még társult az erkély, meg egy ablak. Az ablak alatt pedig a radiátor, és erre dőlt rá Yuki.
- Szóval Castiel vagy, ugye?
- Igen.
- Hmmm... – gondolkodott el.  – Nem tudom honnan, de ismerős vagy. Lehet már láttalak valahol.
- Ne pasizz előttünk – szólt rá Emmett.
- Fogd be, nem pasizok – forgatta meg a szemeit. Majd hirtelen kivirult, és a szemembe nézett. – Már tudom honnan vagy.

Szerintetek honnan lehet neki ismerős?
Így elsőre nektek milyennek tűnnek az új karakterek?
Mit gondoltok?

2015. december 27., vasárnap

57. rész

Natasha
Az ég beborult. A szürke felhők eltakarták a kék eget, úgy, mint engem az érzések. Egy tó előtt álldogáltam a parkban, miközben a vizet néztem. A mellkasom annyira fájt, hogy szinte levegőt sem kaptam, és közben ott volt a fejemben minden, ami valaha megtörtént velem. Az a sok igazságtalan dolog. Anya halála. Castiel. Darell… és még Viktor is. A családom. A bátyám. Miért érdemeltem ki mindezt? Miért kellett tönkretenni mindent? Miért kellett neki meghalnia? Miért voltunk ott akkor? Miért pont anyát? Miért pont nekem kell szenvednem? Miért a bátyámnak? Miért apának? Egyáltalán miért kell mindenkinek szenvednie? Sose lehet az ember igazán boldog? Egyszer valami úgy is tönkreteszi az embert, és többet nem lesz a régi. De velem ez gyerekkoromban történt meg. Hát nem igazságtalanság?
A kérdések újra és újra felmerültek bennem, amiket próbáltam megválaszolni, de mindez sikertelenül végződött. Nem tudtam rá a választ.
Annyira dühös voltam, és annyira belemerültem az érzéseimben, hogy azt sem vettem észre, hogy eleredt az eső. Csak akkor tudatosult bennem, amikor már csurom vizes voltam, meg a hajam is az arcomhoz tapadt. De nem érdekelt. Mit számít, hogy elázok? Ha megbetegszem? Kit érdekel?
Kezeim ökölbe szorultak, miközben még mindig a tavat bámultam. Visszatükröződött az égbolt rajta. A víz könnyedén elnyelte az esőcseppeket, de én az érzéseimet nem.
Egyáltalán mit akarok én?
A vízről leemeltem a tekintetem, és a cipőmet kezdtem bámulni. A tokrom már fájt attól, hogy visszatartom a könnyeimet. Én egyáltalán nem vagyok erős, sosem voltam az. Vagy mégis? Hisz, még mindig itt vagyok. Kibírtam minden rosszat. Vagyis… már nem. Nem akarom. Nem akarok érezni. Nem akarom ezt az egészet, csak el akarok tűnni a világ elől.
Hogy bírtam ki azt, hogy Castiel szakított velem, csak mert megfenyegették? Felfogni nem bírom. De most újra együtt vagyunk, de még sem oldódott meg minden. Semmi sincs rendben.
Hogy voltam képes Viktorral barátkozni azok után, hogy mocskosul megpróbált bántani? Tiszta hülye vagyok, komolyan. Egyáltalán hogy voltam képes megfeledkezni Darellről, aki kiskoromban a legjobb barátom volt?
Két kezemmel két oldalt a hajamba markoltam és erősen lehunytam a szemeimet. Nem akarok emlékezni semmire se. Nem akarom, hogy fájjon a szívem. Nem bírom ki. Rosaliat akarom. A legjobb barátnőmet. De… Nem akarom az én bajaimmal terhelni. Persze biztosan meghallgatna, de aggódna is értem, az meg még jobban fájna nekem. Nem tudom, mit kéne tennem. Szeretem Castielt, vele akarok lenni. De…
Leguggoltam, és átöleltem a lábaimat. A homlokomat pedig a térdeimre fektettem, és zokogtam. Nem érdekelt, ha megnéztek, nem törődtem velük.
Castielnek megvannak a saját gondjai, nem akarom, hogy még miattam is aggódjon. Most pedig az lenne a legjobb, ha ő a húgával törődne, nem pedig velem. Azt akarom, hogy foglalkozzon vele, és ne miattam hagyja cserben. Azt sem akarom, hogy Sophie utáljon. De a francba is. Ez így komolyan nem mehet tovább, mert végül teljesen összeroppanok. Várj… Nem most történik az? De, most.
Minden olyan igazságtalan. Nem akarok ebben a világban élni. Mindez nekem túl fájdalmas, már nem bírom.
Hirtelen a telefonom rezgett a zsebembe, ezért szipogva elővettem. Kaptam egy sms-t a bátyámtól. Megtöröltem egy kicsit a szemeimet, hogy a könnyek ne homályosítsák el a látásomat, és amikor elolvastam az üzenetet, elakadt a lélegzetem. Azt írta, hogy: „Siess már haza… Beszélnünk kell anya gyilkosáról, úgyhogy felejtsd el most a pasidat. Apa nem fog belekezdeni ebbe, amíg haza nem jössz!!!”
Nem… Nem… Mi… Ez… Nem. Nem. Nem akarom hallani. Már nem akarom tudni, ki volt. Hagyjanak ki ebből! Nem akarom tudnih! Nemh, nemh! Nemh ka-pok levegőth. Nemh.
Castiel
A testvérem teljesen kiakaszt, komolyan. Miért nem akar meghallgatni? Így sosem fogunk kibékülni. De hol is vagyok most? Lysander lakásánál, azaz a lépcsőházban. Hiába nyomom azt a szar gombot, nem veszik fel a kaputelefont. Konkrétan szarnak bele, hogy itt vagyok. És, hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy először felvették, de nem engedtek be, helyette a drága húgocskám szépen elküldött a picsába, Lysander pedig elnézést kért, és megkérte, hogy távozzak. Egyszerűen ez hihetetlen. Sophie még a telefont sem veszi fel, még Lysander sem! Szét tudnék most verni valakit.
Tudod mit? Ha annyira nem akar beszélni velem, akkor nem is fog. Nekem itt lett elegem. Ha ki akar békülni, akkor szépen oda tolja elém a seggét, és bocsánatot kér. Ha ezt megtette, én is bocsánatot kérek.
Igaz a bátya vagyok, és mellette kéne lennem. Még akkor is ott kellett volna lennem, amikor megerőszakolták. DE KOMOLYAN, NE CSAK ÉN LEGYEK MÁR A HIBÁS! OTT VANNAK A SZÜLEINK IS, ŐKET MIÉRT NEM HIBÁZTATTA?
Leültem a lépcsőre, és terpeszben a térdeimre könyököltem, a fejemet pedig lehajtottam. Beszívtam mélyen a levegőt, és próbáltam lehiggadni. A múltkori a buszon, amikor elfelejtettem Sophiet, ő pedig elrohant. Könyörgöm, nekem is vannak érzéseim, nem csak neki. Olyan nehéz felfogni, hogy van valaki, akit szeretek, és szeretnék vele lenni, és nem csak a húgommal?
Felemeltem a fejem, és beletúrtam a kócos hajamba. Elegem van. Húzok haza.

Mire hazaértem, már sötétedett. Az idő is lehűlt, az esőtől pedig még a pocsolyák is ellepték az utakat. Én meg alig vártam, hogy végre lezuhanyozzak és ágyba bújjak. Aha, csak szerettem volna, ugyanis előtte volt egy akadályom, méghozzá Natasha bátyja. Fogalmam sincs, mit akart, de a tekintete nem sugallt valami megnyugvást.
A kulcsom már a kezemben volt, hogy kinyithassam az ajtót, de ő pont ott guggolt, kezében egy esernyővel. S amint meglátott, felállt, és dühösen a szemembe nézett.
- Hol van? – kérdezte rekedtesen.
- Ki? – vontam föl a szemöldökömet.
- Natasha. Hol van? – kérdezte meg újból, csak hangosabban.
- Ezt hogy érted? Eltűnt?
- Nem veled volt? – Hangjában éreztem a félelmét, még én is megijedtem.
Megráztam óvatosan a fejem, de a tekintetemet nem vettem le róla.
- Rosaliaval ment el.
- Azt tudom, de… - vett egy levegőt. – Beszéltem Rosaliaval, de azt mondta, hogy olyan három óra körül el is ment. Már rég… - szívta újból be a levegőt, nekem meg felgyorsult a szívverésem. – Már rég itthon kéne lennie…
Vettem ki a zsebemből a telómat, és próbálkoztam felhívni Natashat, de nem vette fel.
- Próbáltad már hívni? – kérdeztem idegesen.
- Hülye vagy? – csattant fel. -  Persze, hogy próbáltam, de nekem sem veszi fel.
Idegen körülnézett, azzal a reménnyel, hogy meglátja valahol. Remegve a hajába túrt, majd újból rám nézett.
- Sosem csinált ilyet…
- Megtaláljuk – emeltem meg a hangomat. – Meg fogjuk találni!
Bólintott megtörölve a szemeit.
- Alexyt is felhívtad? – kérdeztem.
- Őt is. Mindenkit. De senki sem tudja. Senki… - nyelt egyet. – Azt hiszem, az én hibám.
- A te hibád? Hogy érted?
- Küldtem neki egy sms-t, hogy siessen haza, családi megbeszélésre… anyáról és a gyilkosáról. De amikor elküldtem azt a hülye üzenetet, már nem tudtam visszavonni. Az én hibám, hogy most nincs meg. Apa is keresi, meg néhány munkatársa.
- Idióta – szívtam be idegesen a levegőt.
- Ha valami… valami baja esett… én…
- Fogd be! Te itt maradsz, én meg elmegyek megkeresni.
- De én is keresni akarom!
- Valakinek itt kell maradnia, hátha hazajön – kiabáltam le. – Hívj fel, ha valaki megtalálta.
Bólintott, aztán elindultam, közben folyamatosan hívtam telefonon, hátha felveszi. A szívem közben a torkomban dobogott, rohadtul féltem.