9. rész: Vasárnap: Castiel változó érzései

Hmmm.. Az a test.. Olyan szexi..

Castie--- He? HEEE? MIVAN?

Jézusom mit álmodtam??? – Azonnal fel is ülök. De megszédülök, ezért visszadőlök. Most veszem észre, hogy mennyire fáj a fejem. Neee.. Mit tettem abban a buliban? Lehánytam a Vöröskét. Olyan álmos vagyok még, nincs erőm visszaemlékezni az egészre. Becsukom a szemem és pihenni próbálok, de ekkor valaki kinyitja az ajtót.

- Jó reggelt, álomszuszék! – mondja vidáman Rosalia. Megáll az ajtóban és kíváncsian ránéz Natashara. Majd oda lép elé és lehúzza róla a takarót. – Ébredj!

- Neee.. Álmos vagyok.. – Összehúzom magam az ágyon.

- Figyelj! Attól, hogy jó kedvemben vagyok, az még nem azt jelenti, hogy nem haragszok rád.

- Te mérges vagy rám?? – Rápillantok.

- Igen. De Castiel nálam sokkal dühösebb.

- Mi? Tényleg? Félnem kéne? – Nyelek egy nagyot.

- Félhetsz is. Na de öltözz fel és kérj bocsánatot tőle. – Leül mellém. – Amúgy meg.. Vicces volt az arca. Tökre sápadt volt. – elneveti magát. – Szegény új fiút teljesen kikészíted.

- Azt most nem direkt csináltam. – Felülök és eszembe jut valami.. Én.. Mit is mondtam Castielnek?

Visszaemlékezik:

///- Te. Mondanom kell valamit. – mondtam.

- Hallgatlak. – Közben meggyújtott egy szál cigit.

- Azt hiszem, szeretlek. Idegesít, amikor kikészítesz, mert azt nekem kéne téged. Persze, azért én is elégszer piszkáltalak.. de mindegy, nem ez a lényeg. Szeretlek! Azért, mert.. Nem tudom, csak kib*szottul szeretlek. Oké, nem mutattam ennek jelét, de most kimondom! SZERETLEK!!!!///

Mi a… MIT TETTEM?! ÁÁÁÁÁÁ

Újra előtör egy emlék a tegnapról. Az, amikor megcsókolt. Castiel megcsókolt? MEGCSÓKOLT?!!!!!

- Jól vagy? – kérdezi Rosalia.

Tátott szájjal és összevont szemöldökkel meredtem előre. A falat bámultam, míg a gondolataim össze-vissza kavarogtak a fejemben. Soha többért nem iszok alkoholt!!!

Én egyáltalán nem érzem magam emiatt szomorúnak, csak ez hihetetlen. Kicsit kínosan érzem magam. Hogy fogok így a Vöröske elé állni? Pedig muszáj lesz bocsánatot kérnem tőle. De azt is csinálhatnám, hogy elkerülném. Bár az.. Nem.. Nem tudom. Mit tegyek? Mit kéne tennem?? HAA??? ÁÁÁ!!!

- Na, jó. Magadra hagylak, mert dolgom van. Legyen szép napod! Szia. – És Rosalia elmegy. Hallom, amikor becsukta az ajtót. Várok egy kicsit, míg kilép a házból. Majd elkezdek sikoltozni.

Miután rendbe hoztam magamat, meg is „reggeliztem” és mikor már a fejem sem fájt a fájdalomcsillapító miatt, az után úgy döntöttem, hogy na, akkor most átmegyek Castielhez és bocsánatot kérek.

Itt vagyok a háza előtt. Becsöngettem. Az anyukája nyitotta ki az ajtót, be is engedett, de neki mennie kellett. Azt mondta, hogy Castielt fent a szobájában találom meg.

Bekopogok az ajtaján. Semmi. Újra és újra megteszem, míg dörömbölök. Upsz.. Ez kicsit túlzás volt, de ideges vagyok. Vajon hogy fog reagálni, amikor meglát? Hát ezt most a következő pillanatban meg is tudtam: A Vöröske kinyitotta az ajtót és amolyan „Mit keres itt ez a hányós gép” fejet vágott.

- Castiel.. Izé. Én.. – Nyelek egyet. – Azt akartam mondani, hogy bocs.

- Egy egyszerű bocsánatkéréssel nem úszod meg. – mondta komoly hanggal.

- Mit akarsz, mit tegyek, mi?

- Először is, ha már itt vagy, takarítsd ki a szobámat. Csinálj nekem kaját. Főzz valami finomat. Majd írj egy bocsánatkérő levelet, és az után talán elgondolkozom azon, hogy meg kéne-e neked bocsájtani. – Az utolsó mondata végén elmosolygott, de azonnal visszaváltott komoly stílusra.

- Vagyis legyek a szolgád..

- Ha te így akarod megnevezni.

- Nem csinálom meg!

- Akkor továbbra is haragudni fogok rád. – Nézzük egymás szemeit. A hangjában érződik egy kis gúny.

- Oké!

- Ha ezt akarod!

- Most megyek! –Megfordultam. – Idióta! – Suttogom. Épp indulnék, de Castiel hátulról átkarol. Meglepődöm. El akarom lökni magamtól.

- Mit csinálsz?!

Mit művel? Tök idiótán viselkedtem előtte. Lehánytam.. és most megölel?

- Kiélvezem a vágyaimat.

- Mire emlékszel a tegnapról? – Kérdezem kíváncsiságból. Lehet nem is emlékszik arra, amikor elmondtam mit érzek iránta? Erre ő ellök magától és neki esek a falnak. Fúú.. – CASTIEL!! – kiabálom mérgesen.

Visszafordulok hozzá, de ekkor már magára zárta az ajtót.

- Mi a fenét művelsz?!! Gyere ki!! – Lenyomom a kilincset, de nem nyílik az ajtót. – Vöröske! .. ÓÓÓ.. – elkezdek nevetni. – A Vöröske mindenre emlékszik? A csókra is??

Vajon mit érezhet irántam Castiel? Beszélnem kell vele, így hát ha kijön.

- Te nem ilyen vagy. Mi a baj? Zavar, hogy megcsókoltál? Vagy.. mi? Fura vagy. – Felsóhajtok némán. Már nem mosolygok. Valamiért elszomorodtam. Azt hiszem ideje mennem.

Castiel szemszögéből:

Mi történik velem? Miért dobog ilyen hevesen a szívem? Áh.. Ilyen még nem fordult elő velem. Neki dőlök az ajtónak és előre nézek. Mindenre emlékszem, ami tegnap történt. A csókra is. Abban reménykedtem, hogy elfelejti, de egy másik részem azt akarta, hogy emlékezzen rá. Ezt végig kell gondolnom. Akkor most mit is érzek valójában? Soha senki nem volt képes ilyen érzelmeket kiváltani belőlem. Soha nem csókoltam meg egy lányt úgy, hogy utána még rá is gondoljak, hogy utána a szívem őrjítően dobogjon.

Már nem hallom Natasha hangját. Elment?

- Natasha. Ott vagy még? – kérdezem. Remélem nem ment el.

Kinyitom az ajtót. Kinézek, de őt nem látom. Nagy a csend.. Lemegyek a nappaliba. Ott sincs, de még a konyhában sem találom. Elment.

Még is mit műveltél? Férfi vagy! Férfi!! Keresd meg! – mondja a belső énem.

Felveszem a cipőmet, belebújok a dzsekimbe és kilépek az ajtón. Mély levegőt veszek és elindulok hozzá. Biztos hazament.

Natasha szemszögéből:

A bátyám küldött egy SMS-t, hogy holnap hazalátogat. Annyira örülök. Már régen találkoztunk. Kiköltözött Amerikába, hogy cukrászként tanuljon. Talált egy nagyon jó iskolát. Állandóan arról beszélt, mikor még itt élt. Azóta eltelt pár év és tényleg profi lett. Még máig sem tudom, hogy mi volt a pontos oka, hogy nem itt akart tanulni, hanem ott.

Holnapra be kell vásárolnom, ezért elbuszoztam a Tescoba.

Miután megvettem a dolgokat, (természetesen a csokit nem hagyhattam ki) a két szatyorral a kezemben elindultam hazafelé. A buszon állok. Nem tudok leülni, nincs hely.  Ajjjj..

A telefonom elkezdett rezegni. Ó. Vajon ki hívhat? Lehet, hogy Castiel? Miért pont most? Nem tudom felvenni, tele van a kezem. Mindegy. Ha fontos, majd visszahív az a személy.

Sokáig elvoltam. Már délután 5 óra is elmúlt.

Egyfolytában rezeg a telefonom. Ki ez az őrült?!

Leszállok a buszról és megállok egy pillanatra. Leteszem magam elé az egyik szatyrot felém támasztva és kiveszem a nadrágzsebemből a mobilomat. Megnézem ki az a bolond, aki hívogat.

A…. Mi.. a.. 36 nem fogadott hívás a Vöröskétől. Na, mi van, csak nem hiányzok neki? Ez furcsa. Megőrült? Újra hív. Fogadom a hívást és a fülemhez teszem a mobilt.

- Te őrült nőszemély! – kiabál bele.

- Castiel? – Szólok bele meglepődve.

- Hol a fenében vagy?!! – Aggódik miattam?

- Mi a baj?

- Hol vagy?! Beszélnünk kell. – Már nyugodtabban beszél.

- 3 perc és otthon vagyok.

- Siess! – Leteszi.

A szívem elkezdett gyorsan dobogni. Megfogom a szatyrot és haza sétálok.

Castiel az ajtó előtt ül. Amikor meglát, rögtön feláll. Épp nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán még se tette. Meglátta nálam a két szatyrot.

- Hagy segítsek. – Elvette tőlem.

- Köszi. – Elmosolyodtam. Olyan aranyos. Mi? Nem mondtam semmit… Khm..

Elővettem a lakáskulcsomat és kinyitottam az ajtót. Amikor beléptünk a házba, levettem a cipőmet.

                                 

Leültünk a konyhában az asztalhoz. Ő elém ült.

- Figyelj.. – kezdte.

- Ú.. de szomjas vagyok. Egy pillanat. – Felálltam és oda mentem a hűtőhöz. Kinyitottam és belenéztem. A francba. Azt hiszem, félek. Nem.. Ideges vagyok.

- Nem iszol? – kérdezte, miközben mögém állt. Megfordultam.

- Már bocsánatot kértem. Nem leszek a szolgád.                                          

- Nem arról akarok beszélgetni..

- Akkor?

Közel jött hozzám. A két kezével elállta a kiutat. Nem tudok semerre se mozdulni. Mit művel?

- Én.. – Megemelte az állam és az ajkaink majd nem összeér. El akarom lökni magamtól, de szorosan magához tart.

- Castiel.. – suttogom.

- Én.. – Ekkor ajtócsapódást hallottunk.

- Megjöttem! – Kiabálja apa.

Azonnal eltávolodtunk egymástól. Apa belépett a konyhába. Én a hűtőbe rejtettem a kipirult arcomat.

- Ma még vissza kell mennem, de.. – Gondolom most vette észre a Vöröskét.

- Jó napot! – Üdvözli Castiel. – Castiel vagyok, Natasha osztálytársa.

- Helló. Mit csináltatok? Gyanúsak vagytok. – Meg kéne fordulnom és apa szemeibe kellene néznem. De annyira nem megy. Ég az arcom..

- Nekem most mennem kell. Viszlát. Szia, Natasha. Később beszélgetünk. – És Castiel elment.

- Úgy érzem valamit megzavartam. – mondja apa, miközben kilép a konyhából.

Nagyot nyelek. Jézusom.. Kicsi hiányzott, hogy megcsókoljon. Belém szeretett, vagy csak szórakozik velem?

Iszok egy kis vizet, utána felmegyek a szobámba. Ledőlök az ágyamra. Becsukom a szemeimet.

Mit érzek iránta? Az szerelem lenne?

Kicsordul egy könnycsepp a szemeimből. Nem történt velem ilyen.. még soha. Ez az érzés.. nehéz.

Kaptam egy SMS-t a Vöröskétől: „Bemászok hozzád. Nyisd ki az ablakodat!”

Kinézek az ablakon. Ez kajak be akar mászni?! Rám néz, arra vár, hogy kinyissam. Kinyújtom rá a nyelvem és elhúzom a függönyt. Elnevetem magam. Ezt muszáj volt. Vajon milyen fejet vághat? Kikukucskálok.

Kaptam még egy SMS-t: „Nem akarod kinyitni?!”