15. rész: A Horror háza

Vééégre hétvége!! – Végig nyújtózkodok az ágyon. - A Vöröskével megbeszéltünk egy randit. Fúú, de várom! 10:32 van. 11:30-ra jön át. Még van időm.

Lementem a nappaliba, mert onnan hallottam a bátyám, Benjamin hangját.

- Mit csinálsz? – kérdezem.

- Sütit sütök. – Mosolyog. Nagyon vidám. (Hah.. Mikor nem.)

- De jó! Milyet?                          

- Meglepi.

- Hűha! Már alig várom. – Nevetek.

Ott hagytam és felmentem az emeletre. Beléptem a fürdőszobába. Azonnal megszabadultam a ruháimtól. Büdös vagyok.. A tükörben magamat nézem, miközben fogat mosok. Hirtelen valaki kopog.

- Mi van? Használd a másik fürdőt! – Kiabálok kedvesen.

Abba is hagyta. Tuti Benjamin volt. Ki más lehetne? Nincs más itthon.

20 perc alatt végeztem is. Magam köré tekerem a törölközőt és belépek a szobámba. Az ajtó becsapódik mögöttem és utána hangos ijesztő nevetést hallok magam mögött. Azonnal oda kapom a fejem, de a sikolyt visszafojtom. Fúúú..

- Castiel! Megijesztettél! – Összefontam a karom.

- Szexi vagy. – Megjelent rajta az a perverz mosoly. He? Ja, majd nem pucér vagyok. Semmi baj. Mi? Semmi baj? ÁÁÁ!!!

Felsikítok. Oda rohanok az ágyamhoz és lehúzom a takarót, aztán magamra teszem.

- Menj ki! – Érzem, hogy kipirulok.

- Nem kell rejtegetned a testedet előlem. Egy pár vagyunk. Nincs mitől félned. – Szexin megnyalja az ajkait, azután elneveti magát.

- Ha-ha-ha… Tényleg. Mit keresel itt? Még korán van.

- Unatkoztam. – Leül az ágyam szélére.

- Értem. Nem akarsz kimenni? – A Vöröske még mindig bámul. Jaj..

- Nem. – Mondja vigyorogva.

- Gondoltam. – Felsóhajtottam. Már tegnap előkészítettem a mai ruhámat, úgy hogy azt akarom felvenni, ami Castiel mellett volt. Már majdnem elvettem mellőle, de hirtelen elkapja a csuklómat és magához húz. Jézusom!!!

A Vöröskén fekszek.

- Ki vagy pirulva. – Mondja nyugodtan.

- Nem mondod.. – Próbálok kiszabadulni a kezei közül, de nem megy. - Fel szeretnék öltözni!

- Öltözz. – mosolyog.

- Elengedsz?

- Nem. – Vágta rá azonnal.

Nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de ekkor hirtelen a bátyám kinyitotta az ajtót és a Vöröske meg hirtelen lelökött magáról. Az ágyról meg legurultam.

- Oh my god! – mondja ijedt hangon a tesóm.

(- Úristen!/Jézusom!)

Felülök. Castielre pillantok. Áll.

Megértem, hogy miért lökött le magáról, de ez akkor is fájdalmas volt nekem! Bevertem a térdem… Au..

- You! You!! – Ökölbe szorítja a két kezét Benjamin.

(- Te! Te!!)

Ajj ne!

- Benjamin! – Hiába szólok hozzá, úgy csinál, mint aki süket lenne.

- Mit akarsz a hugomtól? – Hangja fenyegető.

- Figyelj már, Benjamin! – Kiabálom.

Castiel meg akar szólalni, de a bátyám elkezd üvölteni.

- TUDOD, KIVEL SZÓRAKOZZ! – Pofán vágja.

A szám elé kaptam a tenyerem. Upsz.. Nem gondoltam volna, hogy megüti.

- ÁTVERTÉL! MEGCSALTÁL!! – Jesszus! Ez könnyezik?

Hogy én mekkora szemét vagyok. Ez az én hibám. Megbántottam a saját bátyámat. Nem gondoltam volna, hogy tényleg beleszeret a pasimba.

Szerda, Csütörtök és Péntek. Ezeken a napokon, én úgy csináltam, mint aki tényleg, de tényleg össze akarja hozni őket. Csak viccnek szántam. Csak arra gondoltam, hogy a Vöröskét mennyire kikészíthetem azzal, hogy…

Visszaemlékszik:

1.) Szerda: (Suli után) Megbeszéltem Benjaminnal, hogy a legközelebbi kávézóban, a „Star Café”-ban találkozhat a Vöröskével. Castiel természetesen nem ment volna el, ha tudta, hogy valójában nem is én fogom ott várni. Végig figyeltem őket. Nagyon vicces volt a drágám feje. Be is ültem a kávézóba, egy újsággal rejtettem el az arcomat és olyan ruhát vettem fel, amiben egyikőjük se ismerhet fel. Ne akarjátok megtudni, hogy az milyen borzalmas volt. Kínos volt, de megérte. Ja, és Castiel érkezett meg előbb. Előveszem a telefonomat és levideózok mindent:

- Szia, Szépfiú! – Benjamin leül Castiel elé. A Vörös hajú arca meglepett volt, de ugyanakkor látszott rajta, hogy nem érti, mit keres itt ez az ember. – Biztos zavarban vagy. Bevallom én is. – Nagy levegőt vesz. – Úgy vártam már ezt a pillanatot, amikor te és én.. – Castiel félbeszakítja.

- Te meg mit keresel itt? – Hangja nem árul el semmi féle érzelmet.

- Hát nem tudod? – Felvonja a szemöldökét. Vigyorog. – Értem már. Hát, akkor meglepii!! – Mondja vidáman.

- Mi van?

- A drága hugicám szervezte ezt meg. – Elfordítja a fejét. – Ó! Nézd! – Mutat egy pincérre, rögtön oda néz Castiel. Ekkor én gyorsan az újság mögé rejtettem a fejemet, mert, hogy benne vagyok a látókörébe. – Hozza a finom tortánkat.

- Natasha? – Kérdezi feszülten.

- Igen. Nagyon meglepődhettél. Jól vagy?

- Natasha! – Kiabálja.

Az újság mögött próbálom visszatartani a nevetést. Az az arc..

- Ő nincs itt. – A Vöröske ezt meg se hallotta.

Körbenéz, én meg ismét az újság mögé rejtem a fejem. Kikukucskálok. Valamit motyog. Nem hallom.. Közben a pincér leteszi az asztalukhoz a tortát. Csokis, vaníliás torta. Meg van rajta egy mopsz kiskutya marcipán. A marcipánt én választottam. Muhahaha!

- Mennem kell! – Feláll.

- Várj! – Benjamin elkapja a csuklóját, még mielőtt elmenekülhetett volna. – Ne menj!

- Ez egy félreértés!

- Nyugi! Inkább, hallgasd meg a dalomat, amit neked írtam. Az után garantáltan belém fogsz zúgni!

A Vöröske elkezd köhögni. Biztos félrenyelte a nyálát.

Na, mindegy. Végül is sikerült elmenekülnie. Menekülhetett Benjamin elől, mert, hogy szaladt utána.

Nem szólt semmit se nekem erről. Nem mesélt, nem szidott le, nem csinált semmit. Csak csendben volt mellettem. Vajon, mi történt azután, miután elrohantak?

Ja, amúgy Benjamin hazahozta a tortát.

2.) Csütörtök: Csak annyi történt ezen a napon, hogy Castiel átjött hozzám. De ahogy meglátta a zöld hajú testvéremet, azonnal el is menekült. Tényleg nagyon kíváncsi voltam mi történt az után. Majd csak a parkban találkoztunk. Megszívatott a kutyájával és szóba is hozta a tegnapot.

3.) Péntek: A bátyám átment hozzá. Vele mentem én is. Ekkor volt már egy kis lelkifurdalásom, de nem bírtam elmondani neki. Azért, mert nem hagyott szóhoz jutni, amikor a közelében voltam. Na, szóval átmentünk a pasimhoz. Be is kopogott hozzá, Castiel meg ajtót nyitott. Be akarta vágni az ajtót, de ezt Benjamin lába megakadályozta. Felé nyújtott egy szál rózsát és így szólalt: „Legszebb virágot, a legszebb férfinak!” Ott röhögtem, de ezt a bátyámat nem zavarta.

- Oh! My boyfriend is so beautiful! – Nos, azért beszél néha angolul, mert már megszokta ezt a nyelvet.

(- Óh! A pasim olyan gyönyörű!)

- Mi a.. – A Vöröske motyog.

Benjamin beljebb megy a szobába.

- I love you. I love only you! You are my destiny! – Énekli vékony hangon. – You are mine!

(- Szeretlek. Csak téged szeretlek! Te vagy a végzetem! - … - Az enyém vagy!)

Castiel nem igazán reagál erre semmit, legalább is nem veszem észre. Fura, hogy nem vág vissza valamivel. Megmozdul és kizavar minket a szobájából.

Bevágja az ajtót.

- Ne aggódj, drágám! Még ezt visszakapod! – Kiabálja nekem. Benjamin azt hitte, hogy neki.

Vissza a jelenbe:

Castiel és benjamin a szobámban, én a földön egy szál törölközőben és takaróval.

- TUDOD, KIVEL SZÓRAKOZZ! – Pofán vágja.

A szám elé kaptam a tenyerem. Upsz.. Nem gondoltam volna, hogy megüti.

- ÁTVERTÉL! MEGCSALTÁL!! – Jesszus! Ez könnyezik?

A Vöröske is meglepődött.

- De tudod mit? Jobb is, hogy ez így történt, mert valójában sosem szerettelek! Igazából én vertelek át! Hah! – Hah.. Olyan, mint én. Összefonja a karját.

- Én sosem mondtam, hogy szeretlek. Ezt az egészet a drága barátnőm, Natasha találta ki, hogy engem szívasson. –Felsóhajt.

- Gondoltam. Gyanús volt nekem, úgy hogy belementem a játékába. – Elmosolyog.

TESSÉK?!! Rám néz a tesóm.

- Azt akartam, hogy tudja, hogy ilyet nem szabad csinálni, még viccből se. Szerettem volna, ha lelkifurdalása lenne miattam. Satöbbi..

- Á! Értem. – Felnevet.

Pfffff…. – Összefonom a karom és mérgesen meredek előre

…

Elindultunk a Vöröskével. Nem tudom, hogy hova megyünk.

Leszállunk a buszról.

- Haragszol? – Kérdezem aggódva.

- Nem.

- Biztos? – Megáll és rám néz. Összekócolja a hajamat. - Naa! – Ellököm a kezét a fejemről.

Ő nevet. Elindul előre.

- Hé! Várj meg! – Utána megyek és megfogom a kezét. Mosolyog. Oh. Olyan elbűvölő!

2 perc múlva:

- Megjöttünk. – mondja.

Előre nézek. Rögtön a „Horror háza!” feliratot vettem észre.

- Ca-Castiel.. – Jézusom. Komoly?!

- Tetszik? – Mosolyra húzódik a szája.

- Őszintén? Nem.

Felkacag.

- Te ide be akarsz menni? – Kérdezem.

- Ja! Vicces lesz. Már tudom, milyen fejet fogsz vágni a végén.

Az arca azt árulja el, hogy ezt teljesen komolyan gondolja. Ez neki egy randi?

- Csak.. nem félsz?

- Én? Dehogy. Hah!

5 perc múlva:

Mindent elmagyaráztak. A lényeg, hogy végig fogom csinálni, nem mondom ki a biztonsági jelszót! („Nyuszi vagyok” a jelszó.)

Na, ide figyelj, Castiel! Tudod, ki fog félni? TE! HAH! Igen, te. MHMHMHMH!!! A végén én fogok rajtad röhögni! – Gonosz mosolyt villantottam felé. Ő Kinevetett. Cöh. Csak be ne hugyozzon. Drágaságom!

- Karolj belém.

- OHÓ! Megijedtél? Bánod, hogy ide jöttünk?

- Nem, csak tudom, hogy rettegni fogsz. – A francba. Reménykedtem abban, hogy hátha meggondolja magát.

- Nem fogok félni. – Elfordítom a fejem. – De mivel a pasim vagy, ezért, legyen. – Belekarolok a karjába. Nyelek egy nagyot, de nem mutatom ki, hogy igazából félek. Hallottam már erről a helyről, de még sose voltam itt.

Egy lépcsőn sétálunk lefelé valami pincébe. Mögöttünk meg egy nő csukta be az ajtót, így teljes sötétség borított bennünket.

- Itt egy ajtó. – Mondja Castiel.

Belépünk oda. Egy lámpából halvány fény villog. Mögöttünk bevágódott az ajtó, én meg visszafojtottam magamba a sikolyomat. Halk morgást hallok, aztán óvatosan egy kéz megsimogatja az arcomat. Sikítottam. Úgy megijedtem, hogy amikor hátrébb akartam menni, ráléptem a Vöröske lábára.

- Mi a baj? – Kérdezi.

- Valami hideg kéz megérintett. – Suttogom. – És bocs, hogy rád léptem.

- Semmi. – Nevet. Cöh. V.V

Észreveszünk az egyik sarokban egy nagyobb darab rácsot, (közel van hozzánk), amiben van valaki. Minket néz. Az arca tiszta „mű” vér és tele van sebbel. Hosszú, fekete a haja és zsíros, meg.. saras. Hirtelen felénk akar nyúlni, de nem ér el bennünket, mert már eltávolodtunk tőle egy kicsit. Elkezd ordibálni.

- MIND MEGHALUNK! MIND MEGHALUNK! MEGHALUNK!! – A hangja félelmetes. Hangosan nagyokat lélegezz.

(…)

Egy teljesen üres szobában voltunk, ahol volt lámba és fel volt kapcsolva. Ez a szoba büdös, mocskos, hideg. Középen egy ember ült, nem láttam az arcát:

Castielre nézek.

- Menjünk oda hozzá. – Elkezd húzni oda.

- Várj! – Suttogom.

- Mi az? – Megáll és rám néz.

- Nehogy már oda menjünk. – Fogom szorosan a kezét.

- Miért ne?

- Tutira meg fog ijeszteni bennünket.

- Ne félj.

- Nem félek. – Mondom.

- Veszem észre.

- Tényleg nem félek! – Tettetett haraggal nézek rá.

- Akkor miért remegsz?

- Ööö.. Mondom, hogy nem félek! Bátor vagyok! – Elengedem és az az ijesztő valaki mögé állok.

- Hahó! Néni! – Megfogom a vállát.

- És ha férfi?

- Néni, vagy bácsi! – Kedvesen szólok hozzá. A Vöröskére pillantok. Csak néz. C-c-c.. Férfi… Visszanézek az emberre.. A nőre.. Engem néz. Lehervadt a mosolyom. Ahogy a testvérem mondaná: Oh my god!!!

Belekapaszkodik a két karomba. Kinyitotta az ajkait. Fúúúúújjj!! Wááá!!

- Mentsen meg.. – Mondja halkan.

Castiel elrántott előle. Mögé állok. Én meg a sírás határán vagyok már.

Elkezd felénk négykézláb jönni.

- Ha nem akartok segíteni, akkor megöllek titeket! – Ördögien felkacagott. Egyre gyorsabban jön felénk.

- Fussunk már! – Kiabálom.

(…)

Valami különös zajt hallunk. Castiel elhúzza a függönyt, azután belépünk a következő szobába, vagy ami lenni akar ez… Halvány fény világítja meg a teret. Előttünk egy bohóc áll. Közelebb jön felénk. Ijesztő vigyorral szólal meg:

- Kéritek? – Felénk nyújt egy szál művirágot.

- Nem!

- Nem!– Utánozza a hangomat. Castielre nem is néz.

Elővesz a hátsózsebéből egy kést.

- Nem! – Mondja ismét idegesen, csak már a saját normális hangján.

Váratlanul beborított minket a sötétség. A Vöröske elengedett.

- Castiel! – Utána akarnék nyúlni, de nem találom, közben meg itt van előttem egy kib*szott ijesztő bohóc. A bohóc ördögien felnevetett, de ezt a hangot már valahonnan mögöttem hallottam, ezért megfordultam. – Castiel!! – Kiabálom hangosan.

Nem is tudom mennyi idő telt el. Körülbelül 10 perc. Még mindig nincs meg a Vöröske. Elvitte a bohóc?! Egyáltalán nem hallom, nem tudom, hogy itt van-e még. A földre zuhantam. Annyira remegek, hogy nem bírok már megállni a saját lábamon. Hova a fenébe tűnt?!! A könnyeim kiszöknek a szememből és végig folynak az arcomon. A levegőt szaporábban veszem. Már nem tudom hányszor mondtam ki a jelszót, de még senki se jött segíteni.

- CASTIEL?!! NE SZÓRAKOZZ MÁR!! – Zokogom.

Néha hallok fura zajokat. Például, mint, ha valaki kaparászná a falat. Sikolyokat. Suttogásokat. Lépkedéseket is. Magamban már káromkodtam egy sort..

- Oké! Megérdemlem ezt, rosszat tettem, bocsánat!! DE EZ AKKOR IS TÚLZÁS!!! – Üvöltöm teljes hangerőmből.

Hirtelen valaki megfogja az arcom és erősen magához ránt. Mi a… Ez.. LESMÁROLT?!!!!!!!!!!! El akarom lökni magamtól, de ő sokkal erősebb. A villanyt valaki felkapcsolja és meglátom Castielt. Előttem ül. Ő csókolt meg. Most nagyon mérges vagyok!!!

- Menj a f*nébe!! – Ordítom. Most még jobban sírok. Miért?! Miért ilyen durván?!

Átölel. El akarom taszítani magamtól, de nem hagyja.

- Hagyj már! – Belemarok a hátába. A homlokomat a vállára teszem. – Szemét! – Bőgök.

- Ne haragudj! – Suttogja a fülembe. – De kimondtad végre. – Érzem, hogy elmosolyog.

Most tényleg nagyon haragszom rá.