36. rész: Borzongás II.

Viktor szemszögéből:

Nem tudom legyőzni a másik énemet. Azt az énemet, aki kegyetlen és ölni akar. Próbálkozok, ahogyan csak elbírom viselni az égető fájdalmat a szívemben. Most is gyorsabban dobog a szívem a kelleténél és a pulzusom is az egekbe szökött. A szemöldökömet ráncolom és harag csillog a szememben. A szám annyira van kinyitva, hogy levegőt kapjak. A haverokkal egy diszkóba jöttünk, hogy csajozzunk. De nekem ahhoz egyáltalán nem volt kedvem, csak Natasha járt a fejemben, ezért ittam pár pohárral alkoholt, hogy felejtsek. Most kijöttem az épületből a friss levegőre. Odabent meleg és büdös izzadt szag terjeng. Nem bírtam tovább ott maradni, mert hányingerem lett. Hiába ittam párat, az a lány még mindig itt van a fejemben. A hosszú egyenes vörös haja, a szürke kerek szeme, az ajkai, a nyaka... a rémülete. Tudtam, hogy amit tettem, arra nincs mentség és lehetetlen kitörölni a múltamból.

A sötét utcát néztem, ahol az egyik lámpa villogott, és nem sokkal később ki is égett. Alig látok embereket és mozgó autókat, minden olyan csendes. Kicsit szédültem, ezért mélyeket lélegeztem és lehunytam a szemem. Elővettem a zsebemből egy szál cigit és öngyújtót. Muszáj rágyújtanom, kell valami nyugtató.

Nem sokkal később mögöttem lépteket hallok és egy hang megszólít. Ez Dániel.

- Hé, Viktor – kiabál. – Nem jössz vissza?

- Majd megyek – felelem rá se nézve.

- Ne bőgjél már, gyere! – hirtelen mellettem terem és kikapja a cigit a kezemből, leejti a földre, aztán eltapossa. Elkezd húzni befelé.

Mindenhol táncoló izzadt testek, akik őrülten és eszeveszetten a zene ritmusára csavarják, tekerik a testüket. Haverom elkezd előttem fel-le mozogni, közben lehunyja a szemét. Engem meg újra elkapott a hányinger. A szám elé kapom a kezemet, hirtelen megszédültem, elsötétült előttem minden. Nem hallottam senkit és semmit.

Lassan kinyitom a szemem, a fejem fáj, a szám kiszáradt és fáradtnak érzem magam. A kedvem se jobb… Hogy a fenébe kerültem haza? A fehér plafont bámulom pislogva, mire teljesen kitisztul a látásom. Tíz perc telhetett el, amikor meguntam ezt, és felültem. Beleszédültem és a fejemet fogtam. Felsóhajtottam.

Kimentem a konyhába és kinyitottam a hűtőt. Csak ásványvíz és sör volt, viszont volt kifli, ami még nem volt száraz, ezért megettem azt, azután bevettem egy fájdalomcsillapítót. Majd lezuhanyoztam. A telefonom csörgött, de nem foglalkoztam vele. Friss levegőre volt szükségem, így hát elmentem otthonról, amúgy is be kell vásárolnom. Szüleim nincsenek, úgy hogy ezt is nekem kell megcsinálnom.

Natasha szemszögéből:

Már délután kettő óra volt, amikor felkeltem. Castiel még aludt, mert este sokáig fent voltunk és filmet néztünk, azután volt egy kis csókcsatánk. Ránéztem a Vöröskére, aztán megsimogattam a haját. Selymes. A következő pillanatban meg elkezdett korogni a pocim, úgy hogy ott kellett hagynom az ágyban, én meg felöltöztem és a konyhába mentem. A hűtőben nem volt semmi ehető kaja, úgy hogy felkaptam magamra a kabátomat és a csizmámat, és hazamentem, be a szobámba a pénztárcámért. De előtte írtam Castielnek, hogy elmentem bevásárolni, később jövök. Se Benjamin, se apám nem volt otthon, úgy hogy most nem tudtam egyikkel se beszélni.

Nagyban gondolkozok a LIDL-ben, hogy a Vöröske minek örülne, pizzának vagy palacsintának. - Talán valami más kéne? – Amikor valaki megérintette a vállamat, azonnal megpördültem felgyorsult pulzussal. Azt hittem, Casiel az, de tévedtem. Viktor állt előttem komoly tekintettel. A szívem hevesebben vert a mellkasomban, a kezem remegni kezdett és erősebben markoltam a mögöttem lévő bevásárló kocsit. Hirtelen ledermedtem, és nem tudtam, hogy mit csináljak. Aztán rájöttem, hogy itt nem bánthat, mert emberek közt vagyunk, egy olyan helyen, ahol még biztonsági kamerák is fel vannak szerelve. Nagyot nyeltem és legyűrtem a félelmemet, de nem igazán sikerült.

- M-mit akarsz? – nyögöm ki, de a hangom nem igazán volt kemény, inkább túl vékony volt.

- Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk – körbenézett gyorsan, aztán vissza rám. A citromsárga szemében mintha valamiféle düh és bánat keveredne, de nem foglalkoztam ezzel. – Hol van a barátod?

Teljesen egyedül jöttem el Castieltől, teljesen megfeledkeztem erről az egészről, hogy Viktor bántani akar. Ő feszülten és türelmetlenül várt a válaszomra.

- Nem vagyok egyedül. – Most sikerült haragosabban megszólalnom és összehúztam a szemöldökömet. A kezem még mindig remegett, abban reménykedtem, hogy nem veszi észre.

- Egyedül vagy – mondta megnyugodva. A szája mosolyra húzódott, egy olyan mosolyra, amiről észrevettem, hogy valamit kitalált. Valami olyat, ami nekem nem biztosan jó. Félek.

- Nem vagyok egyedül – ismételtem meg felemelve a hangom. Látom rajta, hogy nem hisz nekem. A fenébe! Most mit tegyek?

Belém karolt erősen. Az ajkamba haraptam, hogy egy sikolyt visszafojtsak.

- Kifizetjük a cuccodat, utána meg jössz velem.

Egy szatyorral a kezembe léptem ki az épületből, a jobb oldalamon Viktor volt. A csuklómat fogta erősen, hogy ne tudjak menekülni. Nem merek megszólalni, félek, hogy az emberek, - akik itt pakolnak be a kocsijukba, vagy épp belépnek a Lild-be -, nem segítenének nekem, hanem helyette csak megbámulnának. Emlékszem, amikor anyu haldoklott az utca kellős közepén. Ott térdeltem előtte és a hasába lőtt sebre fektettem a tenyeremet, hogy visszatartsam a vért. Anyu fájdalmában nyögött és sírt. Sikoltottam, hogy valaki segítsen, de az emberek csak elhaladtak mellettünk megbámulva, mint ha nem is lenne komoly. Ott vérzett el… Senki se segített… Kicsi voltam és még mobilom se volt, senkit sem tudtam hívni. Reménykedtem, hogy meggyógyul, hogy ez semmiség, elhitettem magammal, hogy meg fog gyógyulni. De ez nem volt elég ahhoz, hogy életben tartsam. A szemem láttára halt meg. A gyilkos meg elmenekült…

Egy buszmegállóhoz értünk, még mindig engem fogva. Az elhaladó autókat nézte, én meg körülnéztem, hogy ha még is sikerülne elmenekülni, akkor hova bújhatnék el. Az a szívás, hogy a telefonomat megint nem hoztam magammal.

- Idegesnek tűnsz – szólalt meg.

- Már hogy ne lennék az, amikor egy pszichopata s*ggfej elrabol.

- Figyelj - szembe fordult velem. Megfogta az államat, felemeli, hogy a szemébe tudjak nézni. - Jóvá akarom tenni a múltat - láttam szemében, hogy komolyan gondolja. Gyorsan félrenéztem, aztán megszólaltam.

- Hazudsz – felelem idegesen.

- Nézz rám!

- Leszállhatnál már rólam - nyelek egy nagyot.

- K...k-kérlek – dadogja.

Újra ránéztem, láttam rajta, hogy visszafogja magát. Nem tudtam hinni neki, túlságosan is féltem.

- Hogy hihetnék neked azok után, hogy még a házamat is felgyújtod - suttogtam felháborodva.

Meglepettség ült ki az arcán.

- Felgyújtották? - köpni, nyelni alig tudott. - Várj, engem gyanúsítasz?

- Igen téged. Még is ki mást? Te vagy az egyetlen, aki bántani akar - visszafojtom a sírást.

Megfogja fejemet, oldalra fordította. Egy sötét zsákutca látható ott.

- Ha bántani akarnálak, oda vinnélek és rosszat tennék veled, de nem tettem.

Nem tudtam mit higgyek. Inkább nem szólaltam meg. Az egyik kezét a combja mellé ejtette, a másikkal újra a csuklóm köré fonta az ujjait. A busz megérkezett, megállt és kinyíltak az ajtók. Viktor felrángatott, majd nem elestem a lépcsőnél, mert megbotlottam a saját lábamba, de ő megtartott. A buszon kevesen voltak, két tini lány mögé ültünk, én voltam belül.

- Hova megyünk? - A hangom halk, de nem mutattam ki, hogy félek, de szerintem ezt már rég észrevette.

- Központba – válaszolta.

- És mit akarsz csinálni velem, ha nem "bántani"?

- Randizunk, mi mást?

Undor ült ki az arcomra. Komolyan gondolja?

- Azt már nem!

Előttünk a két lány hangosan cseverésztek valami zenéről. A busz elindult.

- Pedig nyílt egy új cukrászda és ki akartam próbálni veled és egy új film is ki jött a moziban.

A kabátom szélét markoltam. Tudtam, hogy akármit mondanék, ő akkor is elráncigálna oda. Ez egy beteg állat. Höh...

Megérkeztünk. Beléptünk a fehér, napfénnyel kivilágított, gyönyörű finom sütikkel ellepett épületbe.

- Mit szeretnél enni? - próbálta barátságosan kérdezni, de nehezen ment neki.

- Az a csokis torta jó lesz - mutattam az üvegre. Éhen halok, ha bántani akar, legalább akkor ne szenvedjek az éhségtől. Meg amúgy is nem hiszem, hogy egy falat is lemenne a torkomon. – Egy szelet elég lesz.

Megrendelte. Leültünk egy asztalhoz, ő mellettem volt. Közben elengedett, a szatyrot a lábam elé tettem, és a combomra fektettem a két tenyeremet. Azt néztem, mintha olyan érdekes lenne. Kínos csönd keletkezett. Castielre gondoltam, meg arra, hogy hátha megláthatott egy ismerős, aki szólt a Vöröskének. De egy ismerőst se láttam. Nagyon boldog lennék, ha úgy lenne.

- Kifizettem a tortát, ha nem eszed meg én foglak megetetni.

Megfogtam a villámat remegő kézzel, és a tortára pillantottam.

Felsóhajtott.

- Ne nézz - suttogom kínosan.

- Nagyon nyuszi vagy, ugye tudod?

- Rohadj meg - motyogom.

- Árad belőled a szeretet.

- Persze, hisz egy olyan ember mellett ülök, aki meg akart erőszakolni és megölni.

Végül megerőltettem magam és neki álltam enni. Ő felnevetett, de nem gonoszan, hanem őszinte volt.

- Szóval a harag az eledeled.

Nem válaszoltam. Rá se néztem, míg ettem. Amikor végeztem, akkor a tányérban hagytam a villát és kinéztem a melletti lévő ablakon. Idegesen a tarkóm felett beletúrtam a hajamban.

- Megsérült a nyakad?

- Nem - vágtam rá.

- Pedig picit véres.

- Mi? - a tenyeremre nézek. Picit véres. Viktor egy szalvétát rak oda. Hogyan vette észre?

- Szorítsd oda.

Nem emlékszem hogyan kezdett vérezni. Engedelmeskedtem. Nem olyan vészes, biztos kivakartam idegességemben. Lop egy kis falatot a tortából, amit ott hagytam.

- Nem akarsz elengedni?

- Ha elengedlek, lemaradunk a filmről.

- Nem fogok elmenni veled. Csak engedj el, nem volt ez elég? Mit akarsz még tőlem? Haza kell mennem, várnak otthon.

Nem fog elcsábítani semmivel, semmiképp sem adom meg magam. Nem bízhatok benne.

- Haza kell mennem – mondom határozottan, aztán felállok.

- Nem akarom, hogy elmenj.

Most már sokkal feszültebb és mérgesebb lett.  Mély levegőt vett, majd kifújta.

- Ne csinálj úgy, mint ha barátok lennénk.

- Ülj vissza – összeszorította a száját.

Itt nem bánthat. Emberek közt vagyunk, és ha nem akar feltűnést kelteni, akkor most hagyja, hogy elmenjek. Úgy hogy elindultam a kijárat felé, ám hallottam, ahogy felpattan és elkapta a karom. A szívem majd felrobbant…

Félve felpillantottam rá. Nagyon dühös arcot vágott.

- Nem akarok erőszakos lenni, de te rákényszerítesz.

Még erősebben szorította a karomat, hogy már fájt.

Végül sikerült elvinnie a moziba. Valami vígjátékot néztünk. A leghátsó sorban ültünk középen, körülöttünk senki se volt. Az emberek inkább középen ültek, de annyira sokan nem voltak. Már eltelhetett legalább húsz perc. Sorban történtek meg a vicces jelenetek, de egyáltalán nem tudtam és nem is akartam felfogni, hogy mi miért történt a filmben. Viktor mellettem felnevetett. Lassan és óvatosan rápillantottam. Most egyáltalán nem fogta a kezemet, hanem kényelmesen tartotta az ölében lévő zacskót, amiben pattogatott kukorica van. A másik kezével evett.

Úgy láttam, hogy a film teljesen lefoglalja, ezért lassan a mellettem lévő székre ültem. Aztán megint… és megint. Nem vette észre. Folytattam, majd amikor úgy éreztem, hogy elég távol vagyok tőle, akkor elkezdtem futni, kifelé a vetítővászon melletti ajtóhoz. Annyira reszkettem a félelemtől. Elértem az ajtót, és hátranéztem. Viktor rohan utánam, mindjárt elkap. Basszus! Kinyitottam az ajtót és elkezdtem rohanni. Ám elkapott. Elkapta a karom és visszarántott, amitől elvesztettem az egyensúlyomat és a mellkasának estem, de ő megtartott. Maga elé fordított és neki lökött a falnak, amitől fájdalmasan felszisszentem. Senki se volt itt, csak mi.