40. rész

Március 24.

Egy újabb nap, egy újabb keserű érzéssel a szívemben és egy újabb magányos hétfővel folytatom az életemet. Pár hónap telt el azóta, hogy megmentettek. Először nem akartam elhinni, hogy Viktor mentett meg, de végül meggondoltam magam. Tényleg ő volt. Nem csak a szemében láttam, hanem Castiel viselkedésén is. Egyszerűen nem értettem, hogy mi a baja, hogy mi történt vele. Nem hajlandó velem beszélni. Később eltűnt. Hiába vártam rá, a szobájában, a szülei háza előtt, a suliban, otthon, meg ahol csak felbukkanhat, de ő felszívódott. A szüleinek se mondott semmit, csak annyit hagyott nekik, hogy „Elmentem és nem jövök vissza.. Castiel” – ezt egy papírra írta. Annyiszor hívtam és annyiszor küldtem neki SMS-t, de arra se válaszolt. Nélküle senkinek érzem magam. Magányos vagyok és szánalmas. Azt érzem, hogy valamit elrontottam, de később elgondolkodtam ezen. Azt gondolom, hogy nem én lehetek a hibás -, na jó, Rosalia döngette belém a szavakat: "NEM VAGY SZÁNALMAS! SZEXI VAGY ÉS ERŐS!" - ordította a fülembe. Hehe...

Néha annyira rám tör a hiánya, hogy nem tudok mit kezdeni magammal. Lefekszem az ágyamra, vagy a földre és csak sírok és gondolkozok. Ahogy teltek az idők, egyre könnyebbé vált az elvesztése, de csak annyira, hogy felülkerekedjek az érzéseimen, és foglalkozzak a saját dolgaimon. De azt az egyet nem tudtam megtenni, hogy a gyűrűt, amit tőle kaptam, azt eltegyem, és többet ne lássam. Magamon akartam tudni.

Nem bírtam elviselni a vörös színű hajamat se, mert a Vöröskére emlékeztetett. Rosalia azt javasolta, hogy fessem be más színűre és én így is tettem. A fekete színt választottam, mert az az eredeti hajszínem és bevallom, kicsit hiányzott. Szóval most a hosszú egyenes fekete hajamat kontyba tettem, elől kint hagytam egy kis tincset oldalfrufruként. Felvettem egy fekete cicanacit egy testhez simuló pólóval és egy világoskék farmerdzsekivel. Felhúztam az újabb fekete cuccomat a lábamra, a cipőmet. Már fogtam is a táskámat és a kulcsomat, már léptem ki a házból és zártam be az ajtót, amikor visítva hátulról Rosalia ölelt át. ANYÁD!

Sikítottam egyet, közben felé fordultam reflexből. A mellkasomra tettem a tenyerem és mélyeket lélegeztem. A pulzusom felgyorsult, és csak pislogtam rá. Mintha ő is megijedt volna a sikításomtól, de a következő pillanatban elnevettük magunkat.

Az angol óra elkezdődött. A tanár a jövő heti témazáróról magyarázott, én meg az ablakon bámultam ki, a felhős eget néztem, közben emlékek rontottak rám. Még mindig ugyan ott van a helyem, ahol eddig és mindig, amikor egyedül ülök itt, a szívem megáll és semmivé válok, de nem szó szerint. Általában Rosalia vagy Alexy ül be mellém, most Alexy van mellettem, ő jegyzetel.

Lysander se tudja, mi van a Vöröskével, de van egy olyan érzésem, hogy többet tud, mint ahogy mondja. Biztosan tartja vele a kapcsolatot.

Biztosan minden nap jelenti neki, hogy mi van velem.

Biztosan valaki megfenyegette Castielt.

Talán nem véletlenül történt mindez.

Talán szeret még engem.

Talán…

A gyorsan dübörgő szívemre tértem vissza a valósághoz, a kezeim remegtek, amelyek a padon feküdtek és szaporábban vettem a levegőt. Alexy a kezeimre tette a tenyerét, ami picit meglepett. Felnéztem rá, ő kedvesen elmosolyodott. Nyeltem egy nagyot, azután némán felsóhajtottam.

Az a negyvenöt perc annyira lassan telt el, hogy azt hittem, ott pusztulok meg. Nem csak az emlékekkel volt a bajom abban a pillanatban, hanem az éhséggel is. A korgó pocim elnyomta a gondolataimat, viszont nem volt olyan hangzavar, szóval biztosan elhallatszott akár a tábláig is. Kínos nem volt, inkább volt vicces, mert nem én voltam az egyedüli. Nem tudom melyiknek korgott még a hasa, de az osztály ezen nevetett néha.

Amikor végre kicsengettek, elővettem a táskámból a szendvicsemet, közben Lysander felém fordult és rám nézett.

- Hogy érzed magad? - tette fel a kérdést.

- Jól vagyok - füllentettem. A hangnemem semleges volt.

Minden héten meg szokta kérdezni. Először a válaszom mindig "rosszul vagyok", vagy sápadt és karikás szemmel: "zombi vagyok" - szipogtam. Éjjelente nehezen aludtam, emiatt csúnya fejjel mentem suliba, de Rosalia mindig helyre tett.

Emlékszem, egyszer zsíros fejjel mentem be a suliba, a vörös hajamat egy sapka alá rejtettem. Az arcom pedig ki volt száradva és fel voltak dagadva a szemeim a sírástól. A suliban találkoztam a barátnőmmel, először nem ismert fel, majd amikor felfogta, hogy én vagyok az, Natasha, felsikított. Megragadta a karom és berántott a mosdóba.

- Te nem vagy normális! Hogy nézel ki? Miért nem maradtál inkább otthon? - megfogta a sapkát és lehúzta rólam. A szemei kikerekedtek, és azt hiszem sokkot kapott. - Megszépítelek - jelentette ki szigorúan.

A táskájából kivette a smink készletét, hajbalzsamot, dezodort, hajvasalót, hajszárítót... mindent, ami kell. Hogy férnek el benne még a könyvei is?

Rosalia közelebb lépett hozzám és megszagolt.

- Legalább büdös nem vagy - mondta. - Először mossuk meg a hajad.

- Minek hoztad be ezeket a cuccokat?

- Pont emiatt - mutatott rám. - Valahogy éreztem, hogy lesz ilyen. Nem hagyhatom, hogy így mutatkozz mindenki előtt. Felejtsd el azt a hülyegyereket, pasizz, szórakozz, szórakozzunk. Nem érdemled meg, hogy szenvedj. Castiel meg sem érdemel téged, nem lehetsz miatta depressziós.

Bólintottam, mert igaza van. Egy könnycseppet kipislogtam a szememből.

Szóval a legjobb barátnőm megcsinálta a hajamat, kisminkelt és teljesen lemaradtunk az első óráról. Mindezt a második emeleten csináltuk, és szerencsére nem nézett be egy tanár se.

Így visszagondolva vicces és kuncogtam is rajta. Rosalia felém fordult, amikor Lysander felállt és kilépett a teremből.

- Natashaaa - suttogja vidáman. - Rajz jön.

- Pihi óra – vigyorogtam.

Hála az emléktől, most jobb kedvem lett, de még is meg szeretnék tőlük kérdezni valamit. Beleharaptam a szendvicsembe, majd lenyeltem.

- Nem tartjátok furának, hogy Lysander állandóan megkérdezi, hogy jól vagyok e? - kérdezem tőlük.

- Nem - feleli Rosalia.

- Biztos csak aggódik érted, bár észrevettem, hogy utána a telefonján kezd írni valamit.

- Szerintetek... - elcsuklott a hangom, elment az étvágyam. Na jó, oda a jó kedvnek. Brühühüh..

- Mi van ha Castielnek ír? - tette fel a kérdést Rosalia helyettem.

- Igen – suttogtam.

- Lehet benne valami. De ő úgy se fogja elmondani, ha tényleg úgy lenne.

Egy kis néma csend után Alexy megszólalt.

- Hagyjuk ezt a témát.

Tovább majszoltam a szendvicsemet, közben Alexy betett egy zenét. A többiek beszélgettek, vagy néhányan kimentek a teremből.

A rajzóra nem volt olyan érdekes, szóval az hamar eltelt. Nem is érdemes részletezni. A következő óra tesi lesz, és nem rég betették hozzánk a 11/A osztályt. Fogalmam sincs miért, de engem nem zavar. Szóval Viktor osztálya ismét velünk tesizik.

Már átöltöztem, amikor az egyik osztálytársam, Kim visszajött az öltözőbe.

- Kimegyünk futni – jelentette ki, mire Amber fájdalmasan felsóhajtott.

- Hah, jaj, a kis hercegnő hiszti rohamot fog kapni – kiáltja bunkó stílusban Deborah, azután felröhög, majd kisétál az öltözőből.

Deborah Viktor osztályába jár. Eléggé rossz stílusa van és néha idegesítő. Ahogy én észrevettem, ez a csaj önző és gusztustalan. Szinte már mindenkinek beszólt az osztályban, legszívesebben leütném egy serpenyővel. De ezzel nem csak én vagyok így. Szerintem senki sem kedveli a suliból. De mindegy, nem bírom és kész.

- Megölöm… - suttogja Amber gyilkos szemekkel.

Kiléptünk a szabadba, az épület elé. A fiúk már elkezdtek futni, mi, lányok pedig, arra vártunk, hogy a tanár végigmondja a mondandóját. Majd elkezdtünk futni, Rosalia mellettem volt és közben be nem állt a szája. Felnevettem, már mondani akartam valamit, amikor váratlanul valaki fellökött. Az a drágalátos Deborah volt.. Fuu… Elrohant. Felálltam dühösen és leporoltam magamról a koszt. Káromkodtam valamit halkan, Rosalia meg aggódva nézett rám.

- Egyszer én magam fogom megtépni azt a csajt! – mondtam.

Eközben meg Viktor lépett hozzám.

- De mérges valaki. A végén kiderül, hogy egy veréb vagy.

- Veréb? - felnevetek. - Csak egy r*banc idegesített fel.

- Most elképzeltem magam örömlányként... - megosztja ezt a rendkívül fontos információt.

- Jól állna neked... - röhögök, majd futunk tovább.

- Kinevetsz? - elkezd kergetni. Basszus! QwQ

- Igen, kinevetlek - gyorsítok. Szegény Rosalia meg lemaradt.

Közben lehagytuk Lysandert és pár embert

Mikor utolért, felé fordultam, hogy mondjak neki valamit, ám ő hirtelen átkarolta a lábamat, felemelt és pörögni kezdett. Felsikítottam.

- Neee - mondom vidáman, de ő tovább folytatja. – Elég-elég, szédülök.

Abba hagyja, mire hátraestünk a földre, Viktor felnevetett és rajta feküdtem, amikor Rosalia állt mellém és leszedett róla. Az arcán dühöt fedeztem fel, nem értem. Én magam is leszálltam volna róla, csak ő gyorsabb volt.

A szemem sarkából megpillantottam Lysandert, aki épp minket figyelt.

- Menjünk tovább – mosolygok.

Látom, ahogy Lysander előveszi a telefonját és írni kezd rajta, ha jól látom.

- Lysander még mindig gyanús...

- Akarsz magas lenni? – teszi fel a kérdést Viktor.

- Ja. Olyan magas akarok lenni, hogy még a holdat is el akarom érni - felnevetek.

- Oké - leguggol, és a nyakába vesz engem.

- Ezaz! - kiáltom, mire Lysander hátranéz. Rosalia meg előre siet, lehagyva mindenkit. Mi meg így sétáljuk végig a futást. - Yuhuu! Uccsók lettünk - üvöltöm jókedvűen, mire a tanár ránk szól, hogy szálljak le, mert, hogy ez veszélyes.

Viktor leguggolt, én meg leszálltam róla és besétáltunk a tornaterembe, leültem egy padra. Viktor követett. Rosalia Alexyhez ment, akik éppen elkezdtek beszélgetni valamiről. Közben a fiúk a tornaterem másik oldalán, ahol éppen nem mi voltunk, ott ők elkezdtek focizni, néhány lány meg tollasozni. Közben meg Alexy megnyom valami gombot, amitől a függöny megmozdul, amely mindjárt eltakarja a focizó pasikat. Eközben hirtelen Viktor fejét éreztem meg a combomon, és lehunyta a szemét.

- Hú, de fáradt lehetsz. Ennyire nehéz voltam??

- Hát…

Oda jött hozzánk a tanárnő, aki megkérte, hogy csináljunk valamit, ne pedig üljdögéljünk. Szóval Viktor felállt és elment focizni, azután Rosalia jött oda hozzám mérgesen, összefont karokkal.

- Te normális vagy?

- Most mi van?

- Nem tetszik, hogy ennyire jóban vagy azzal a szeméttel. Könyörgöm, térjen már vissza Castiel… még végül belé szeretsz. Na, akkor ugrok és kibelezem azt a pasit, téged meg élve megfőzlek, majd elküldelek postán Castielnek. Grraahh…

- Legalább ő nem hagyott faképnél, mikor szükségem volt Castielre. Ha fontos vagyok neki, miért hagyott hátra? – bekönnyeztem és már potyogtak is a könnyeim.

- Natasha…

- Megyek a konditerembe – kisietek a könnyeimmel küszködve.

Tesi óra végére rendbe jöttem annyira, hogy ne látszódjon rajtam, hogy rosszul érzem magam. Bár abban biztos vagyok, hogy észrevették, de nem nagyon szóltak hozzám. Bár Violetta megkérdezte, hogy mi a bajom, de semmi hasznos információt nem osztottam meg vele. Átöltöztem, fogtam a cuccomat és indultam fel a terembe. Viktor sietett utánam, hallottam a hangját. Amikor ide ért mellém, ő átölelt a vállamnál.

- Ne szomorkodj, nem illik hozzád – mondja kedvesen.

- Tudom – motyogom.

Viktor megállt előttem és az aranyszínű szemei az enyémet kutatták. Csak egy pillanat telt el, amikor váratlanul magához ölelt gyengéden. Meglepődtem, hirtelen azt se tudtam, mit csináljak. De nem is akartam. A szomorúságom miatt nem tudtam ellenállni, inkább a mellkasára fektettem a homlokomat és beszívtam az illatát. Az ajkamat lebiggyesztettem és a homlokomat ráncoltam. Neki egyáltalán nem olyan illata van, mint a Vöröskének. Castielnek sokkal jobb. Castiel... annyira hiányzik.

Utálok sírni, de nem bírom visszatartani a könnyeimet, hiába próbálom. Igyekszem elfelejteni Castielt, de ez nehezebb, mint gondoltam. Elhagyott, még csak egy üzenetet se hagyott nekem, annyira dühös vagyok rá.

Nem sokkal később, amikor elengedett Viktor, Alexy hangjára lettem figyelmes, aki nem tetszését azzal fejezte ki Viktor előtt, hogy végig nézett rajta, megrázta a fejét, vágott egy amolyan undor képet és eljátszotta, hogy okádni fog. De kedves. Amikor befejezte, rám néz.

- Én se tudom felfogni, mit bírsz ezen... de mindegy. Natasha, elmarad az utolsó három óránk, szóval hazakísérlek.

Viktor felkacag, aztán otthagy minket.

- Elmarad? Komoly?

- Igen.

A mai napban ez a legjobb. Nem is érdekel, miért marad el, úgy hogy meg se kérdeztem. Istenem, de jó!

- Látom ettől felvidultál - mosolyog.

- Igen. Elmegyek Benjamin munkahelyére és eszek valami finom sütit. Gyere te is! Ugye ráérsz?

- Persze, hogy persze!

- Ezaz! Rosalia tutira beleegyezik. Szólsz neki? Én addig megmosom az arcom.

Bólintott és elindult befelé a terembe, én meg a mosdóba mentem. A tükör előtt álltam és magamat néztem. Kicsit pirosak a szemeim a sírástól, de Benjamin sütiéi biztosan felvidítanak. Hihihi... Megnyitottam a csapot és hideg víz kezdett folyni.

Arcmosás után úgy éreztem magam, mint ha felfrissültem volna. A tantermem ajtaja előtt Viktor álldogált a táskájával, amikor megpillantott elmosolyodott.

- Nekem is elmarad a többi óráim, valami nyolcadikosok miatt... vagy valami vizsga miatt. Nem tudom, elfelejtettem - felnevet.

- De jó a memóriád.

- Ja-ja - Egy kis csend után újra megszólal, mielőtt Alexyék ide jöhettek volna hozzánk. - Hazakísérhetlek?

- Nem hazamegyek, előbb beugrom a bátyámhoz.

- Ah, értem.

- De ha van kedved és ráérsz, gyere te is.

Rosalia megköszörülte a torkát, miközben mellettünk az ajtóban állt. A táskám a kezében van, felém tartotta, én meg elvettem.

- Köszi.

- Nem mondod komolyan, hogy ezt is meghívtad - mondja sértődötten Rosalia.

- De...

- Aaahhgrr... - előre siet Alexyvel, akit magával húzott.

Közben Lysander arrébb hívott beszélgetni, én meg kíváncsian követtem. Felsóhajtott, aztán a hajába túrt.

- Megkérhetlek arra, hogy ezt fejezd be, amit Viktorral műveltek? - A hangja nyugodt és a telefonját szorongatja.

- Miért kérnél ilyet? Tudtommal semmi közöd sincs hozzám.

- Csak aggódom és Viktor nem megbízható. Te is tudod miért.

- Megváltozott.

- Csak hiszed.

- Tudom.

Felsóhajt.

- Látom, a barátaid sem bírják elviselni Viktort...

- Most komolyan Viktorról akarsz beszélgetni.

- Nem. Csak vigyázz magadra.

- Azt teszem.

- Rendben... Van neked fogalmad arról, hogy én hogy viselem ezt az egészet? Meg is halhattam volna azokban a napokban, de Viktor volt az, aki megmentett. Megmentette az életemet, Castiel meg… elhagyott. Semmi üzenetet nem hagyott, semmit sem tudok, miért tette. Depressziós vagyok, Lysander. Muszáj valahogy elterelnem róla a gondolataimat, mert ez nem mehet a végtelenségig. Annyira szeretem Castielt, hogy szavakba nem tudom kifejezni… - végig Lysander szemébe néztem, ő figyelmesen hallgatott. Hirtelen arra térek vissza a valóságba, hogy már megint nedves az arcom. Ahh… Letörölöm a tenyeremmel, aztán folytatom. – Viktor az az ember, aki képes elterelni róla a gondolataimat. Napokig nem tudtam aludni, enni… semmit sem tudtam csinálni. Elegem van ebből, újra olyan akarok lenni, mint régen. A régi Natasha akarok lenni. A régi, aki szexi pasikat fotózott és perverz volt, aki imádott nevetni és szórakozni, meg táncolni buliban – szipogtam. A hangom rekedt volt.

Leejtettem a tekintetem Lysanderről és újra a telefont pillantottam meg a kezében. Vajon tényleg Castielnek írhat? Mi van, ha igen és ő kérte meg rá, hogy beszélgessen velem? Vagy csak túl sokat képzelek? Nem tudom... de tudni akarom, és attól félek a legjobban, hogy Lysander nem válaszol. De ő annyira gyanúsan viselkedik... vajon direkt csinálja, hogy észrevegyem?

Sok kérdés merült fel bennem és néhányra csak úgy kaphatnék választ, ha elvenném Lysandertől a telefont. Elvenni tőle... ez jutott eszembe. Az is eszembe jutott, hogy mi van, ha nem sikerül... a pulzusom és a szívverésem felgyorsult. Cselekednem kellett.

Olyan gyorsan nyúltam a kezében lévő mobiljáért, hogy sikerült kikapnom, amin ő kissé meglepődött. Elrohantam, közben a kijelzőre bámultam. Nem hittem a szememnek, hisz Castiellel telefonált, sőt ki se nyomta... Castiel hallotta a beszélgetésünket. Mindent hallott, amit mondtam.

- Cas... - már majd nem kimondtam a nevét, amikor hirtelen megbotlottam és hasra estem. A mobil meg kiesett a kezemből, ami elcsúszott valamerre. Szomorúan láttam a kijelzőn, hogy Castiel hívása eltűnt... kinyomtam véletlenül... kinyomtam...

Az arcomat a hideg padlóra tettem és csak sírtam. Sírtam, hogy mekkora szerencsétlen vagyok és magamat hibáztatom. Magamat, amiért nem voltam képes egy rendes mondatot kinyögni, még mielőtt pofára nem estem. Szánalmas vagyok és fáj a bokám. Abba kéne hagynom ezt az egészet, de nem akarok lemondani a Vöröskéről. Egy nap felpofozom.

A szemem sarkából láttam, hogy Lysander felveszi a földről a telefonját, azután felém tart. Ám megállt, amikor Rosalia megijedve guggolt le mellém. Rosaliaék visszajöttek értem.

- Mi történt? - kérdezi aggódva.

- Cas... ti... el... - zokogtam. Alig bírtam megszólalni, a szívem ki akart szakadni a mellkasomból.

- Állj fel! - szólalt meg Alexy.

Mindketten felsegítettek a földről, de én két lépést sem tudtam megtenni, annyira fájt az egyik bokám. Rosalia megölelt és nyugtatni próbált.

- Haza akarok menni - feleltem. – Annyira fáj a bokám… - hangosan bőgtem.

Rosalia elengedett, azután Alexy elém lépett háttal és leguggolt.

- Majd én viszlek.

Elfogadtam a segítségét. A nyaka köré fontam a karom, a combomnál tartott, mikor felállt. A vállára hajtottam a fejem, ami annyira megfájdult. Elindultunk hazafelé. Bár Viktor azt mondta, hogy ő is jön velünk, de még se tette. Jobbnak tartottam, hogy most nem is jön, gondolom a haverjaival ment el valamerre.

Már nem volt kedvem meglátogatni a bátyámat a cukrászdában. Jobb is, hogy nem lát ilyen állapotban.

A sírást abbahagytam és lehunytam a szemem.

- Mi történt? - ismétli meg a kérdést Rosalia.

Elmeséltem nekik. Nem tudom, hogy reagáltak, nem láttam az arcukat. Álmosnak és fáradtnak éreztem magam, de nem akartam álomba merülni. Kinyitottam a szemem.

- Bánom, hogy nem rohantam a telefon után. Visszahívhattam volna.

- Ne rágódj ezen, már a múlt.

Fájdalmasan felnyögtem.

- Nincs egy időgép? Annyira hülye vagyok.

Amikor Rosalia a földről felszedi a táskámat, hirtelen megszólal a telefonja. Intett, hogy menjünk előre, ő meg fogadta a hívást.

Felsóhajtottam.

- Megyünk a bátyádhoz – jelentette ki Rosalia, amikor utolért bennünket a suli előtt. – Alig ettél ma valamit, és én is éhes vagyok. Benjaminnál olyan finom sütik vannak, azok tutira felvidítanak téged.

- Jó ötlet! – szólal meg Alexy.

- Oké

Úgy éreztem, hogy ma már egyáltalán nem tudok mosolyogni, de tévedtem. Ugyanis Benjaminnak sikerült felvidítania azokkal a finom édességekkel. Beszélgettünk, majd hazamentünk. Már annyira nem fájt a bokám, úgy hogy nem kellett segítség ahhoz, hogy haza tudjak menni. A cukrászdánál elvált az utunk, Alexy és Rosalia más irányba mentek el együtt, mint én. Bár én egy kicsit tovább maradtam a cukrászdában és segítettem Benjaminnal elkészíteni egy tortát. Mondta, hogy majd hoz haza valami finomat. Ott voltam legalább egy órát.

Felkaptam a táskámat a vállamra és indultam is hazafelé. Sétáltam, mert nem volt messze a ház. Közben a fülhallgatómat a fülembe tettem és benyomtam valami zenét, ami nem hagy gondolkodni. Körülbelül tíz perc telhetett el, amikor megérkeztem. Nem volt otthon az apám, mint mindig, szóval most újra egyedül vagyok. Bahh…

Levettem a cipőmet és megindultam fel a lépcsőn a szobámba. Ám amikor kinyitottam az ajtót, elállt a lélegzetem. Nem hittem a szememnek. Ez most álom?

- Ca-Castiel…