49. rész: Félreértés

 Az eső eleredt, villámlott és dörgött az ég, s az én szívembe még több félelem költözött. Úgy éreztem, hogy elveszíthetem a Vöröskét, ha nem tudom megmagyarázni neki. De az is benne van a pakliban, hogy még jobban félre érti a helyzetet. Gondolok arra, hogy mi lesz, ha megtudja, hogy Darell velünk lakik és hogy eljegyzett.

Darell nekem csak egy gyerekkori barát, semmi több. Van olyan pillanatom, amikor olyan érzésem támad, mintha jobban kedvelném, mint egy sima barátot. De ez mégsem szerelem, mert Castielt ennél jobban szeretem.

Ma hülyén viselkedtem. Csak úgy szó nélkül képes lettem volna lelépni a buliról, csak azért, hogy a többiek ne aggódjanak értem. Igazából csak végig azt akartam, hogy a Vöröske jól érezze magát, nem akartam, hogy miattam el kelljen jönnie. Még is csak ő miatta szervezték ezt a bulit, és kibérelni ezt a helyet azért nem lehetett olcsó. A lényeg, hogy nem így kellett volna történnie.

De hogy voltam képes Darellt ide hívni? Nem gondolkodtam. Csak minél előbb haza akartam jutni, Rosalia meg nem engedett el egyedül.

S most nézd meg mi történt – mondtam magamnak. – Itt áll előttem Castiel, a szerelmem, és mindent félreért. Mi van, ha ezek után szakít, és… ne. Bele se merek gondolni.

Én meg még is csak dadogtam. Hirtelen azt se tudtam, hogy hol kezdjem, annyira megijedtem.

Nemcsak hogy féltem, hanem rosszul is éreztem magam. Hányingerem volt, és szédültem.

- Te meg mi a francot művelsz a csajommal? – Castiel hangja a szívembe mart. Bűntudatot éreztem, és sírhatnékom támadt, de egy könnycsepp se jöhetett ki a szemeimből. Nem sírhatok, meg kell magyaráznom neki.

A Vöröske zsebre dugott kézzel nézett Darellre, szemei ölni tudtak volna. Türelmetlenül rám pillantott. Már nyitottam az ajkaimat, már majdnem megszólaltam, amikor Darell megelőzött.

- Csajoddal? – tette fel a kérdést a mögöttem álló fiú, úgy, mintha rosszul hallotta volna.

- Jah, a csajom, asszem – Castiel hangjában csalódottságot éreztem.

- Félreérted – szólaltam meg, és elindultam felé, de Darell elkapta a csuklóm.  – Ő csak egy gyerekkori barát, nincs közöttünk semmi – ajkamba haraptam, hogy ne sírjam el magam.

Darell elengedett.

- Nati… - szólalt meg Darell, hangja szomorú volt, de mintha még is lett volna benne valami harag. Megértem, neki se mondtam el, hogy van barátom. – Miért nem mondtad el?

Darell szemeibe néztem.

- Sajnálom.

Még is mit mondhattam volna még? Csak kifogásként hallatszott volna.

Lepillantottam a cipőmre, a könnyeim kicsordultak. Már nem bírtam visszatartani.

Mi van, ha elveszítem Castielt? Ezek a gondolatok nem hagynak.

A szívem és a pulzusom az egekbe szökött, s nem éreztem a hideget, de még is remegtem.

- Hazaviszlek – jelentette ki Darell, és megfogta a csuklóm. Elkezdett húzni, de én nem akartam megmozdulni, és Castiel is közbeavatkozott.

Már csak arra eszméltem fel, hogy Darell elenged, és a földhöz csapódik, mert a Vöröske arcon ütötte. Darell arca vérzett, de semmi sem tartotta vissza, hogy visszaüssön. Ezt tette, de én közéjük álltam, és Darrel ökle a hasamba vágódott. Felsikítottam és a két tenyeremet a hasamhoz szorítottam. Hátraestem volna, ha a Vöröske nem kap el.

Hallottam Rosalia is, ahogy ijedten a nevemet kiáltja. Éreztem, hogy itt van mellettem, és hallottam azt is, hogy Darell bocsánatért könyörög nekem. De én képtelen lettem volna megszólalni, a szemeimet erősen lehunytam. Kapkodtam a levegőt, s a hasam rettentően fájt. Annyira szédültem is közben, hogy már nem tudtam volna megmaradni a két lábamon.

Hogy miért álltam be közéjük? Nem akartam, hogy Darell megüsse a Vöröskét, másrészt nem akartam, hogy jobban elfajuljon a helyzet.

Megérdemeltem ezt az ütést, amiért hazudtam.

Még Castiel hangját is hallottam. „Natasha” – ahogy kimondta a nevem, megkönnyebbültem egy picit, mert ijedt hangján érezhető volt, hogy szeret.

Sajnos elájultam, de legalább elmúlt a fájdalmam testileg és lelkileg, addig, míg álmodtam.

Álmomban megint egy játszótéren voltam, és egy padon üldögéltem a mamim mellett. Az anyukám egy könyvet olvasott, én meg a csúszdázó gyerekeket figyeltem, miközben Darellt vártam. Ez a pillanat nyugtató volt számomra, de ebben a pillanatban nem tudtam miért érzem magam így. Bár nyugodt voltam, de még is volt bennem egy kis idegesség, de még is megkönnyebbült a szívem. Nem sokkal később Darell hangjára lettem figyelmes, de amikor megláttam, valamiért elfogott egy félelem. Felálltam és az ellenkező irányba fordultam és elfutottam.

- Hé. Nati, várj… - kiáltotta Darell.

A helyszín változott. Már nem a játszótéren voltam a mamival, hanem egy erőben egyedül. Nappal volt, de a fák lombkoronái eltakarták a napot, így sötét volt, de lehetett látni. Megálltam és hátrapillantottam, hogy követ e Darell. Ott állt előttem pár méterrel, s kisfiús arca csakúgy vigyorgott.

- Nati, van buborékfújóm. Fújjunk buborékokat, az jó móka – valamiért kirázott tőle a hideg.

De miért is futok előle? Tulajdonképpen fogócskázunk?

A helyszín ismét változott, és a szobámban voltam kicsi Darellel és kicsi Castiellel. Pici kezeimmel a kazetták között keresgéltem egy jó filmet, amit a mami be fog tenni a tévébe.

- Mit nézzünk meg? – néztem a fiúkra, de ők sértődötten az ellenkező irányba néztek.

Felsóhajtottam és beültem közéjük kazettákkal a kezemben.

- Van kishableány, csipkerózsika, hamupipőke, meg ezek – mutattam nekik a többit, amelyek az ölemben voltak.

- Szerintem mást is játszhatnánk – nézett rám a fekete hajú kis Castiel és elmosolyodott.

Egyik pillanatban Castiel még kisgyerek volt, a másik pillanatban meg már itt ült 18 évesen vörös hajjal, és én is nagyobb lettem, de Darell eltűnt.

Éreztem, hogy ellepi a pír az arcomat, és a szívem felgyorsul. Már majdnem elfutottam, amikor váratlanul akkorát dörgött az ég, hogy fel is ijedtem az álmomból.

Felültem, és a tenyeremet a fejemhez szorítottam, mert nagyon fájt. Mély levegőt vettem, aztán észrevettem, hogy mellettem egy fiú ül és engem figyel. Felé fordítottam a fejem, hogy jobban megpillantsam. Benjamin, a bátyám nézett engem aggódó szemekkel, kezei a térdén nyugodott.

- Benjamin – szólaltam meg halkan. – Mi történt?

Hangom remegett, pocsékul éreztem magam.

- A két fiú hazahozott.

- Castiel és Darell?

Bólintott.

Benjamin idegesen megmasszírozta a homlokát, miközben lehajtotta a fejét. Nyugtalannak és türelmetlennek tűnt. Amikor újra rám nézett, nyitotta az ajkait.

- Darell mindent elmondott.

Szemeim kitágultak és a szívverésem felgyorsult.

- Castiel… H-hol van? – kérdeztem dadogva, mert féltem a bátyám reagálásától.

- Konyhában és Darell is ott van.

Lehúztam magamról a takarót, és fel akartam állni, de Benjamin nem engedte.

- Figyi, ha babás vagy, szólj. Oké?

- Nem vagyok terhes!

- Én is ezt gondoltam az elsőnél, de utána rájöttem, hogy... - értetlenül néztem rá, ezért félbehagyta mondatát.

- Milyen elsőnél? – kérdezem.

- Én is ezt kérdezem? – egy kis néma csend után újra megszólalt. – Amúgy nem gondolod, hogy köcsögség volt, amit Darellel műveltél? – a hangja elmélyült, és dühösen nézett rám.

- Nem szándékosan tettem.

- Nagyon megbántottad. Gondolj bele, ígéretet tettél neki. Mennyit gondolt rád, és satöbbi.

- De hát mondom, hogy nem szándékosan tettem. El akartam neki mondani, de nem volt megfelelő alkalom. Eddig nem is emlékeztem rá, hajnalban jöttem rá, ki is ő valójában – felment a vérnyomásom és melegem volt, meg szédültem is, de ez nem tartott vissza, hogy lemenjek a fiúkhoz beszélni.

Én tényleg nagyon sajnálom Darellt, de nem tudom visszaforgatni az időt, hogy másképp tudja meg az igazságot és kevésbé fájjon neki. Már megtörtént, amitől féltem, nincs visszaút. Tudom, hogy nagyon gonosz vagyok, erre nincs mentség. De másvalaki még is mit tett volna a helyemben? Azonnal elmondta volna neki az igazságot? Talán más ezt tette volna. Olyan hülye vagyok, nekem is ezt kellett volna tenni. Remélem a Vöröske megbocsát nekem.

- Engedj lemenni – szólaltam meg egy kis néma bambulás után.

A hasam még fájt, de elviselhető volt, szóval ezzel nem foglalkoztam.

Mikor felálltam, Benjamin elkapta a karom és visszaültetett.

- Forró vagy – mondta, mire a tenyerét a homlokomhoz érintette. – Maradj itt, hozok lázcsillapítót.

- Nem kell, jól vagyok.

Elengedett. Felsóhajtott és dühösen kezdett kiabálni velem.

- Akár akarod, akár nem, de én nem foglak sehova se elengedni így, lázasan.

- Mondom, hogy jól vagyok – kiáltottam.

Felálltam, de szédültem. Visszaültem.

- Látod? Még megállni se tudsz egyhelyben.

- Mindjárt jobban leszek.

- Itt maradsz.

- Ne mond meg, mit csináljak.

- De megmondom, mert a hugom vagy.

A hangunkat valószínűleg a fiúk is meghallották.

Benjamin kiment a szobámból, és bezárta az ajtómat, hogy ne tudjak kiosonni. Esküszöm, megverem egyszer. Hogy az a… Nagyon dühös lettem, de nem kiabáltam tovább, pedig nagyon szerettem volna. Akkor talán megnyugodtam volna egy picit, de ezt nem tehetem. Nem oldana meg semmit. Viszont nem tudok várni, valamit tennem kell.

Az ablakra pillantottam. Kimászok.

Feltápászkodtam. Megvártam, hogy elmúljon a szédülés, aztán az ablakhoz sétáltam és kinyitottam.

Az eső már elállt, és a nap is kisütött. Még hideg van, de nem volt időm felvenni egy pulcsit, mert hallottam Benjamin hangját közeledni. Megijedtem Benjamintól, ezért gyorsan kitettem az egyik lábamat az ablakpárkányra, és megkapaszkodtam valamiben. Benjamin már nyitotta az ajtót.

A francba is, de gyors.

Valahogy sikerült felállnom az ablakban, és ekkor Benjamin kinyitotta az ajtót, mellette Castiel állt. S amikor megpillantottak, Benjamin felkiáltott, hogy ne mozduljak.