53. rész

Ta-daammmmmm!~ ˘u˘

Hirtelen kedvet kaptam az íráshoz, na meg ehhez a sztorihoz ihletet. Nem ígérem azt, hogy akkor mostantól lesznek részek, de lehet igyekezni fogok a szabad időmben. Na meg abban sem vagyok biztos, hogy érdekel e még valakit. De nem akarom húzni az időt, nyugodtan tehettek fel kérdéseket kommentben. :3

Ha bármi hibát észleltek, nyugodtan szóljatok. Csak gyorsan átfutottam az előző részeket, mielőtt írni kezdtem. Remélem tetszeni fog ez a rövidke rész, jó olvasást! C:

Natasha

Annyira pocsékul éreztem magam, miután elköszöntem Viktortól. Jó, előtte se voltam olyan jól, de most, hogy beszálltam Darell kocsijába, hát elkapott a hányinger. Nem hiszem, hogy ő maga lenne az oka, hanem inkább amiatt, hogy Castiel még nem tud róla. Istenem, el kéne neki mondani, de annyira gyáva vagyok.

Bekapcsoltam a biztonsági övet, így tett Darell is, majd elfordította a kulcsot, a motor azonnal felbőgött. Kitolatott egy parkolóból, és rögtön hazafelé vette az irány. Végig csendesen vezetett, én sem szólaltam meg. Csak meredtem ki az ablakon, ahogy elhaladunk egy-egy autó mellett, vagy azok előznek meg minket. Úgy gondolom, arcom semleges volt, ám valamit Darell még is észrevett, ezért rákérdezett.

- Jól vagy? – hangjában érződött az aggodalom és a fáradtság. Na meg a kíváncsiság, és biztos voltam benne, hogy rá fog kérdezni. Hogy mire? Viktorra.

Hümmögtem egy igen félét, ám Darell csak akkor szólalt meg újra, amikor leparkolt a ház előtt.

- Az a fiú… - hirtelen elnémult, gondolom meggondolta magát.

Persze, hogy lesett minket. Még is melyik fiú ülne a seggén a kocsiban, miközben a kedvelt nőszemély egy másik fiúval beszélget. Méghozzá, ha az a fiú alapból nem normális, és hajlamos az erőszakra. Na mindegy. Viszont nem hagytam, hogy azon eméssze magát, hogy akkor még is milyen beszélgetés zajlott le.

- Nem történt semmi. Csak egy búcsú tali volt – hangom kedvesen hangzott, reménykedtem is, hogy sikerül így megszólalnom.

- Értem – megkönnyebbült sóhaj tört fel a torkából, halványan el is mosolyodtam.

Amikor beléptem a házba, az otthonomba, már is könnyebben lélegeztem, és úgy éreztem, hogy a kedvem is javult. Meg eszembe jutott az alvás. Aludhatnék még egy kicsit, mielőtt találkozom Castiellel, hogy ne úgy lásson, ahogy kinézek. Jó, annyira szörnyen nem festhetek, de azért egy kis pihi nem árthat.

Levettem a cipőmet meg a kabátomat, és mielőtt felmentem volna a szobámban, Darell felé fordultam. Ő még mindig fel volt öltözve, engem nézett.

- Le kéne pihenned – aggódtam érte.

Még is hogy ne aggódtam volna érte, hisz régen kedveltem, most is, csak nem úgy. Komolyan, el akarok szabadulni a problémáim elől. Hagy meneküljek el, csak egy kicsit, pár napot. Úgy érzem, kimerültem.

- De te biztos jól vagy? – tette fel a kérdést, mire magamra erőltettem egy mosolyt és bólintottam.

- Már jobban vagyok. De tényleg.

Az ágyamban feküdtem, amikor a telefonom rezegni kezdett mellettem. Oldalamon feküdtem, befelé fordulva a fal felé. Castiel hívott, és kettős érzés volt bennem. Fel akartam venni, beszélni akartam vele, csak féltem, hogy megharagszik, amiért nem mondtam el előbb. Meg hiányzott Castiel. A karjai között akartam pihenni. Érezni akartam a teste melegét mellettem, ahogy a karjai közé zár, és apró csókokat hagy a homlokomon, hajamon. Rettentően rossz érzés volt, hogy nem volt itt, ez annyira kínzott.

Végül a bátorság győzött, fogadtam a hívását, fülemhez szorítottam a telót. Ahogy a hangját meghallottam, elkezdtem remegni. Remegett mindenem, a karom, a lábam. A szívverésem felgyorsult, a pulzusom is a magasba szökött.

Castiel hangja furcsa volt. Vagyis… Olyan mérges meg aggódó. Nem tudom, kicsit zavarodott vagyok, főleg, hogy mindjárt kiesik a szívem a helyéről.

Rákérdezett arra, hogyan érzem magam meg ilyenek. Most akart velem találkozni, és éreztem, hogy valami nem stimmel. Eszembe jutott olyan, hogy mi van, ha mástól tudta meg. Vagy még rosszabb. Maga Darelltől tudta meg. Nem, akkor Darell elmondta volna. De azt mondta Cast, hogy valamit mondania kell. Egy csepp boldogságot nem véltem felfedezni a hangjában. Basszus, lehet csak nem vettem észre, mert már izzadok az idegességtől?

- Nekem is mondanom kell valamit – mondtam, miközben felültem, és hátra fésültem a fekete hajamat az ujjaimmal. Istenem, de hiányzik a vörös szín.

Visszakaptam magamra a cipőmet és a fekete kabátomat, Darellel pedig nem foglalkoztam, biztosan elaludt már. Az ajtóban lestem, mikor jön már Castiel. Nem kellett olyan sokat várnom. De amikor a tekintetünk összekapcsolódott, elkapott a pánik, hogy el kell mondanom neki. Nem tudom, miért reagálok így, nem direkt csinálom. Szaporábban lélegeztem, a sírás kerülgetett, de voltam még olyan erős, hogy egy könnycseppet se ejtsek el.

Kiléptem a hideg levegőre, becsuktam magam mögött az ajtót és a pár méterre lévő Castiel felé siettem. Amikor elé álltam, jobban megnéztem az arcát. Látszott rajta, hogy keveset aludt, de egy jó erős kávé gondolom segített rajta. Zsebre dugott kezekkel bámult, miközben a szél belekapott kócos vörös tincseibe.

Igyekeztem nyugodtnak mutatni magam, és amikor éppen nem engem nézett, elkomorult a tekintetem, és némán sóhajtottam. De amikor a szeme megtalált, próbáltam úgy mutatni magam, mint akinek kutya baja.

Egy kávézóban leültünk az egyik sarokba egy ablak mellé. Rendeltünk kávét, és míg ki nem hozták, gondolkodtam, hogyan kezdhetnék neki.

Eljött az a pillanat, amikor vagy tönkremegy az életem (jó, lehet ez túlzás, de na), vagy pedig minden megoldódik. Vagy nem tudom. Bizonytalan vagyok.

Miután a két kávét kihozták, én a poharamban lévő folyadékot néztem. Castiel meg sem szólalt, mintha várt volna valamire. Van egy olyan érzésem, hogy tudja.

- Figyi Castiel – kezdtem. Szemeimet rá szegeztem, s nyeltem egy nagyot. – Sajnálom, hogy nem mondtam el, de… - megakadt bennem a szó. Legurult a szemem Castielről, és a homlokomat ráncoltam.

De mi ez már? Mintha azt próbálnám bevallani neki, hogy megcsaltam, de ilyenről szó sincs. Azt se akarom, hogy hirtelen ilyenen kezdjen el gondolkozni, úgyhogy gyorsan ki kell böknöm a mondandóm.

- Darell, mi? – tette fel a kérdést úgy, mint aki tisztában van egy s mással. Felsóhajtott. – Tudom.

Szemeim kitágultak, de nem néztem rá, hanem csak a kávémat bámultam.

- A bátyád elmesélte – felelte a fejemben lévő kérdésre.

- Az régen volt. Amikor újra találkoztunk, azt se tudtam ki ő. Nem is emlékeztem rá – próbáltam menteni magam. Nem tudom mit mesélt neki Benjamin. – Nem csaltalak meg vele – eszembe jutott, mi van, ha ilyen hazugságokkal tömte tele a fejét. A bátyám annyira nem kedveli őt, szóval kinézem belőle, hogy képes lenne ilyet tenni. – Esküszöm – hangom már elvékonyodott, és a kitörni készülő sírás már fojtogatta a torkom. Úgy éreztem, hogy fal fehérré válik az arcom, a szívem pedig olyan sebesen vágtatott, hogy nem voltam biztos abban, hogy meg tudok e szólalni.

- Nézz rám – Castiel kedves hangja pici reményt adott. Ezért óvatosan a szemeibe néztem. – Csak arról mesélj, miért nem utasítottad el őt? Meg mi ez a dolog, hogy jegyesek vagytok? – éreztem, hogy dühös.

- Nem vagyunk jegyesek. Az régen volt, egyáltalán nem számít. Első kérdésedre válaszolva pedig… - ismét nyeltem egyet. – Bűntudatom van – mellkasomra helyeztem az egyik tenyerem. – Iszonyatosan mar a bűntudat. Annyira fáj a szívem, hogy valakit bántanom kell. Csak gondolj bele… Évekig abban a tudatban élt, hogy velem fogja leélni az életét. Ő várt rám, de én nem, teljesen elfelejtettem. Összetörni a szívét valakinek egyáltalán nem mulatságos dolog.

Persze mindenkinek más ez. Valakinek könnyen megy, valakinek nem. Nekem iszonyat nehéz, de nem menekülhetek el.

- Engem az nem érdekel, hogy érzi magát – éles hangja fájt a szívemnek. Nem várom el azt, hogy átérezze Darell helyzetét, de akkor is el kellett mondanom. – Akkor mi lesz? Vele akarod leélni az életedet? – kérdése hallatán elakadt a levegőm. Azonnal tiltakozni kezdtem.

- Dehogy is – szemeim könnyesek voltak már, de igyekeztem kipislogni. – Én nem úgy szeretem, ahogy téged.

Mielőtt bármit is mondhatott volna, kiabálni kezdtem, akármennyire is fájt a torkom.

- Téged szeretlek Castiel! Hogy kérdezhetsz ilyet? Szerinted képes lennélek csak úgy eldobni téged ennyi idő után? Van fogalmad arról, mennyire boldog vagyok veled? – könnyeim potyogtak, és magasról leszartam a körülöttem lévő embereket, akik már minket bámultak kíváncsi tekintettel. – Követtem el hibákat, és te is. De az sosem jutott eszembe, hogy kételkednék az irántad érzett szeretetemről. Bántottuk egymást, de túléltük – zokogtam.

Elviselhetetlenül fáj. S annyira gyorsan vettem a levegőt meg annyira nem gondolkodtam, hogy fogtam a kávés poharamat és a földre vágtam.

- MONDOM, HOGY TÉGED SZERETLEK. MIÉRT NEM ÉRTED MEG?! MIT TEGYEK, HOGY MEGÉRTSD?!

Úgy éreztem, nem kapok levegőt, és jelen pillanatban nem tudtam megbánni azt, ahogy kikeltem magamból. Talán még Castiel is meglepődött, ahogy viselkedtem.