54. rész

Natasha

- Mondd, mit tegyek - mondtam halkabban, de leginkább magamtól kérdeztem. Fejemet lehajtottam és a cipőmet kezdtem bámulni. Szipogtam, és azon gondolkoztam, hogyan bizonyíthatnám be. Aztán arra kaptam fel a fejem, hogy Castiel kuncog, én meg értetlenül meredtem rá. Felsóhajtott, ajkát féloldalas mosolyra húzta, aztán felállt. S mielőtt még bármit is mondhattam vagy kérdezhettem volna, elém lépett, elkapta két oldalt az arcom, és ajkait az enyémre tapasztotta. Meglepettségtől hirtelen azt se tudtam, hogy reagáljak, de viszont a remegésem alábbhagyott, vele együtt a bizonytalanság is. Tudtam, hogy szeret, és valahogy az életkedvem is visszatért.

Mielőtt észbe kaphattam, és visszacsókolhattam volna, a homlokát az enyémnek támasztotta, és úgy nézett.

- Hiszek neked, de beszéljünk máshol - mosolyától nekem is felfelé görbült a szám.

Míg a buszmegállóban álldogáltunk, az orromat fújtam ki. Szerencsére volt a zsebembe zsepi, és nem kellett az agyamba szívnom a taknyomat. A szívemről viszont hatalmas kő esett le, és sokkal felszabadultabbnak éreztem magam. Az elhasznált zsebkendőt az egy méterre lévő kukába hajítottam, azután pedig felpillantottam Castielre, miközben a hajamba kapott a szél. Kezeimmel kisöpörtem az arcomból az elkószált tincseket, eközben Castiel engem bámult. Úgy tűnt, ő is megnyugodott. Bár van még mit megbeszélnünk, és kicsit tartok tőle, de minden rendbe fog jönni.

- Itt a busz - jelentette ki nekem, mire elfordultam tőle, hogy megpillantsam az ide tartó járművet. Castiel elkapta az egyik kezemet, levette a fejemről, ujjaim köré fonta a sajátját, közben a hajam újból az arcomba kapott. Castiel felnevetett, és összekócolta a hajamat.

- Nee - nevettem fel, és miután megállt a busz, az ajtóit pedig kinyitotta. Castiel húzott magával, míg én közben a szabad kezemmel hátrafésültem a kócos hajamat.

Hátra ültünk, én voltam belül.

- Hol a gyűrűm? - kérdezte játékosan az ujjaimat nézve, s mivel nem volt ott, tettetett sértődött fejjel meredt rám. Addig sikerült is neki, míg vissza nem vágtam.

- Hol a te gyűrűd? - kinyújtottam rá a nyelvem, és láttam a tekintetében, hogy legszívesebben elkapta volna a nyelvem. Elmosolyodott, és a pólója alól kihúzott egy láncot, amelyen a tőle kapott gyűrű párja lógott.

Nem is tudom, hogy magyarázhatnám el, mit éreztem ekkor. Egyszerűen olyan boldognak éreztem magam, és egy édes mosoly is megjelent az ajkamon. Aztán Castiel lehajolt, ajkai közelítettek az enyémhez, ám amikor összeértek volna, egy kéz állított meg minket úgy, hogy kettőnk közé tette. S ennek a kéznek a tulajdonosa Sophie, Castiel húga volt, aki durcásan pislogott. Castiel is - ahogy én is – felkapta a fejét, és szemei Sophie arcát találták meg. Castiel arcáról simán le tudtam olvasni, hogy megijedt tőle, de mikor tudatosult benne, hogy a húga volt, arcizmai is megenyhültek. El is mosolygott.

- Szia – köszöntem neki kedvesen, és én is rá mosolyogtam, de nem reagált rá semmit.

Castiel

Sophie az ölembe ült, alices ruhát viselt. Szereti az ilyen ruhákat, és általában csak ilyeneket szokott hordani, átlagosat pedig fel sem hajlandó venni. Vagyis ez régen volt, de nem hiszem, hogy változott volna ebben. Átlagosan pedig egy rövid vagy hosszú ujjú pólót és sima nadrágot értem. De nem is baj. Nem is ő lenne, ha úgy öltözködne.

Hosszú egyenes haja pedig lilán virított, ami ki volt engedve.

- Alice, miért zavartad meg a pillanatukat? - kérdezte Lysander, akit eddig észre se vettem, pedig itt állt mellettem. De ahogy látom, Natasha se.

Apropó, Natasha. Rögtön mosolyra húzódik a szám, ha arra a pillanatra gondolok, amikor a kávézóban a kávéját a földhöz csapva kiabálta, hogy szeret. Nem tudom elmondani, mennyire boldoggá tett. Legszívesebben most csak vele akarnék lenni, és csinálni egy s mást a szobámban. S most egyáltalán nem hiányzott Sophie. Igaz, köcsögség ilyenre gondolni, de a francba is, férfi vagyok és szükségleteim vannak.

- Mert Castiel elhanyagolt és közben randizik - válaszolta Lysandernek.

Ez felháborító. Én igenis foglalkozok vele, de van magánéletem.

Akár el is kezdhettem volna tiltakozni, de nem volt kedvem megszólalni. Amúgy sem ért volna semmit, meg nem akartam vele vitatkozni. De amikor pár másodperces csend telepedett ránk, meggondoltam magam.

- Nem hanyagoltalak el - mondtam morcosan.

- Hol is voltam most? - hátra pillantott rám, egyenesen a szemembe nézett, és tekintetén szétáradt a csalódottság, amikor nem válaszoltam. Az a helyzet, hogy tényleg nem tudtam, hol volt, csak annyit, hogy Lysanderrel találkozik. - Ezerszer elmondtam neked - suttogta nekem, és legszívesebben kinyírt volna, legalább is ezt olvastam le róla.

Végül felsóhajtottam. Sophie elfordította rólam a tekintetét, én meg Natashara néztem, és azt tátogtam neki némán, hogy segítsen.

- Ti hova tartotok? - tette fel a kérdést, ami elsőre eszébe jutott.

- A fehér nyulam elkísért egy meghallgatásra, mert valaki megint elfelejtkezett rólam - szúrósan nézett ránk Sophie.

- Olyan ügyes volt, hogy hamarosan színházban láthatjuk az alakítását – megsimizte Lysander a húgom fejét, és büszkén mosolygott rá.

- Ó – nyögtem ki kellemetlenül, ugyanis erről megfeledkeztem. – Bocs – motyogtam, és bűntudatom volt, de egy részem még sem sajnálta, hisz beszéltem Natashaval. Lehet, rossz testvér vagyok, de muszáj volt a barátnőmet látnom, annyira ideges voltam. Éjjel alig tudtam aludni, csak forgolódtam az ágyamban, és ezerszer megfordult a fejemben, hogy átmászok Natashahoz. De nem tettem, viszont reggel ez az akaraterő elszállt. Sejtettem, hogy valamit elfelejtettem, de nem foglalkoztam vele. Eredetileg – most már emlékszem – az volt a tervem, hogy elkísérem Sophiet, és miután véget ért volna, siettem volna Natashahoz.

Sophie leszállt rólam, és leült az előttünk lévő székre, az ablak mellé. Eközben Lysanderre pillantottam, hogy csináljon már valamit, mert ez eléggé kellemetlen. Persze, sajnáltam, hogy ilyen köcsög voltam a húgommal szemben, de majd bármikor be tudom pótolni.

- Meg se hívlak, mert úgy is elfelejted Natasha miatt – duzzogott tovább, és a szemöldökét összehúzta.

Lysander helyet foglalt mellette, és Sophierra nézett.

- Ne légy ilyen a bátyáddal – mondta neki, de nem reagált rá semmit, csak tovább bambult. Azután pedig a haverom bocsánatkérő szemekkel nézett ránk, de a tekintetét hamar visszaszegezte Sophierra.

- Nem is tudtam erről. Én szívesen megnéznélek – mosolygott Natasha a húgomra, én meg elmosolyogtam. Arról szó sincs, hogy nem akarom látni. Valójában meg szeretném nézni, csak most elbasztam. Natasha szeretett volna még mondani valamit, amikor a húgom éles hanggal megszólalt, és hol rám, hol Natashara, hol pedig Lysanderre pillantott. Szemei könnyesek voltak.

- Nem vagy meghívva. – Ahogy kimondta ezt, mellesleg úgy, mint egy ellenségnek, elfordította róla a tekintetét, és egy pillanatra engem nézett, de az után Lysanderre. Az arcomról pedig lefagyott a mosoly. - Sőt – kezdte, de mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna, ám a harag elködösítette a fejét. - Te se, mert biztos hoznád magaddal őket – átmászott Lysanderen, ez után már ránk sem nézett, csak megnyomta a jelzőt. - És nem mondom el, hova megyek, mert úgyse jegyeznéd meg – ellenséges hangnemétől rosszul éreztem magam. De ezt nem Lysandernek mondta, hanem nekem.

Lysander felállna, de Sophie felemelte a kezét, jelezve, hogy most hagyja. A busz megállt a főtéren, és miután kinyíltak az ajtók, a húgom elrohant.

Egy igazi görénynek érzem magam.

- Ezt megcsináltad. – Ezt nekem mondta a haverom, viszont nem tudtam, mit mondhatnék rá. Így inkább csendben maradtam, és sajnáltam ezt a helyzetet. Végül idegesen felsóhajtottam, és utána akartam menni, de nem voltam abban biztos, hogy ez helyes lenne e.

- Utána kéne mennem? – kérdeztem, s a hangomban érezhető volt a lelkifurdalás. Natasha aggódva nézett rám, és tudtam, azt akarta volna, hogy menjek utána, de Lysander előbb válaszolt.

- Nem hiszem. A közelben lakok és mivel van nála kulcs, biztos vagyok benne, hogy oda megy. Majd beszélek vele, de tudod, milyen fontos neki a színészkedés – Lysander úgy nézett rám, mintha bántottam volna.

Hogy fontos e neki? Persze, biztos, de ennek okára sajnos nem emlékszem. Basszus, most ha rákérdeznék, úgy tűnne, mintha én lennék a világon a legrosszabb testvér, de a picsába már.

A busz kerekei megindultak, és már is tovább folytatta meghatározott útját.

- Miért fontos neki? – kérdezte Natasha. Szerencsére ő előbb tette fel a kérdést.

- Amikor kicsiként megnézett egy darabot azóta az a vágya, hogy színész legyen. Mindig erről beszélt – inkább nekem mondta, mint Natashanak, habár őt nézte, és nem engem. - Komolyan elfelejtetted? – a tekintete most már rajtam volt. – Igaz, olyan, mintha a húgom lenne, de Castiel, ő a te testvéred. – Hangjában hallatszott a döbbenet. Istenem, elég legyen már ebből, na.

- Régen volt már - mondtam a legegyértelműbb választ.

- Amandával az általános iskolában mikor is mentél el egy bálra? – kérdezte Lys.

- November 15-én – válaszoltam azonnal, de leesett, hogy egy szívatós kérdés volt. Legszívesebben bevernék neki egyet, amiért a barátnőm előtt kérdezett ilyet. Meg hogy emlékezhetek erre, miközben a saját húgomat elfelejtem. Natashara pedig nézni se mertem, kitudja, milyen képet vághat most. Úgy érzem, egyre idegesebb leszek. Faszomat, most ezt is beszélhetjük meg, pedig ehhez egyáltalán nincs kedvem. - Arra utalsz, hogy rossz testvér vagyok? – vontam kérdőre Lysandert, de tudtam a válaszát. - Inkább ne válaszolj – mondtam, mielőtt bármit is mondhatott volna. - Én csak nem tudok a nap huszonnégy órájában vele foglalkozni. Jelenleg fontosabb dolgom is volt. – Ahogy ezt kimondtam, egy igazi seggfejnek éreztem magam.

- Nem kell miattam elhanyagolnod a húgodat – mondja Natasha rám nézve. Valószínűleg bűntudata van, mint nekem.

- Nem tehetsz róla – nézett rá Lysander. - Amióta barátságon kívül mást is lát a nőkben, azóta ilyen vele.

Kikérem magamnak! Ez nem igaz… Na jó, lehet még is… De mindenki követ el hibákat.

- Milyen vagyok? – kezdtem egyre nehezebben elviselni Lysander, noha tudtam, hogy igaza van.

- Ez költői kérdés akart lenni ugye? – nézett rám, és a kezeit összefonta maga előtt.

- Lehet régen nem foglalkoztam vele eleget, de ne csak én legyek már a hibás.

Lysander megforgatta a szemeit, aztán felállt, majd megveregette a vállam.

- Legalább fogadd el a nyilvánvalót. Sziasztok – leszállt, miután a busz kinyitotta az ajtókat.

Idegesen a hajamba túrtam, és sóhajtottam. Majd óvatosan Natashara pillantottam, aki az ablakon nézett ki. Valahogy megérezte, hogy figyelem, ezért felém is fordította a fejét.

- Mit gondolsz? – kérdeztem, és vártam a legrosszabbat, ám ő elmosolygott.

- Sajnálom Sophiet – ajkába harapott. Aztán felsóhajtott és megfogta a kezemet, és újra egy mosoly jelent meg az arcán. – Akár meg is lephetnénk valamivel. Biztosan örülne neki.

- Ez jó ötlet, köszi. – Nekem is mosolyra húzódott a szám, aztán elnéztem mellette, ki az ablakon, és láttam, le kell szállnunk.

Végre otthon, azt hittem sosem érünk haza. Lerúgtam magamról a cipőmet, meg a kabátomat is elhajítottam valamerre. Natasha csak ciccegett és a fejét rázta, én meg visszafojtottam a nevetést. Ha tudta volna, mennyire aranyos.

Miután levette a cipőjét, nem bírtam tovább, és elkaptam a csuklóját és magamhoz rántottam, aki a mellkasomnak ütközött. Szorosan magamhoz öleltem, beszippantottam édes illatát. Úgy éreztem, semmi se tudta volna lemosni rólam ezt a mosolyt. A történtek ellenére kibaszottul boldog voltam.

Natasha viszonozta az ölelést, és elmondta, mennyire hiányzott ez neki. Aztán elengedett volna, ha nem kapom el két oldalt az arcát és csókolom meg. Alsó ajkán végig húztam a nyelvem, ő széjjelebb nyitotta. Éreztem, beleremeg, ahogy érzékien felfalom. A falnak döntöttem, elkaptam két oldalt a combját és felkaptam. Ő a nyakam köré fonta karjait, és azt a pár centi távolságot is eltüntettük, ahogy egymáshoz simultunk. Amint a nyelvem érintette az övét, tudtam, hogy már nem fogom tudni visszafogni magam, de nem is akartam. Nyelvünk táncot jártak, éreztem, hogy oda lent is életre kel a dákom.

Letettem a kanapéra, és fölé tornyosultam. Csókot leheltem az arcára, és haladtam lefelé, a nyakáig, ahol elidőztem egy picit. Kiszívtam a nyakát, ezzel is magamhoz láncolva. Közben az egyik mellét a tenyerembe fogtam, ami tökéletesen beleillett. Natasha nyöszörgött, s ettől csak még jobban feltüzelt.

- Castiel – szólalt meg, de én a számmal befogtam az övét.

Az egyik kezemmel elkezdtem felfelé húzni a pólóját, míg a másikkal megtartottam a súlyomat, de a száját továbbra is faltam. Aztán a keze megállított, én meg a homlokára fektettem az enyémet, és a szemébe néztem. Nem akartam, hogy azt kérje, hagyjam abba. Akartam őt, mindenét, testét és lelkét egyaránt.

- Nem akarom, hogy Sophie véletlen hazajöjjön, és így lásson minket – mondta, én meg elvigyorogtam. Nem azt mondta, hogy nem akarja, szóval.

Leszálltam róla, és mielőtt még bármit is reagálhatott volna, a térdhajlatánál és a hátánál fogva felkaptam, és a lépcsőn felsiettem, be a szobámba, ahol letettem az ágyamra. Újra megcsókoltam, miközben lehámoztam róla a kabátját, azt pedig elhajítottam az egyik sarokba. Majd picit eltolt magától, de csak annyira, hogy szóhoz jusson.

- Nem tudom, hogy ez… - nem hagytam, hogy végig mondja. Látszott rajta, hogy próbálja visszafogni magát, de óóóóó, hogy én ezt biztos, hogy nem hagyom.

Benyúlva a pólójába, könnyedén kicsatoltam a melltartóját, a felsőjétől is hamar megszabadultam.

Végre felszabadultam ettől a csodálatos szeretkezéstől. Vigyorral az arcomon feküdtem Natasha mellett, aki a karomat használta párnának. Ő már aludt. Nem is csodálom, olyan menetet nyomtunk le.